Savariát nem a mérete vagy éppen lakosainak száma tette Savariává, hanem az idetelepedett itáliaiak.
Kelmefestő és tisztító-javító műhely állt a korai Isis szentély mellett – erre lehet következtetni abból a másfél tucatnyi átfúrt ólomlapocskából, melyekre a szakemberek a területen bukkantak.
A szombat kora esti rendezvény a MűTárgyEsetek című sorozat következő darabjaként a kétségkívül figyelmet felkeltő Mosoda a város szélén – amiről a karcolt betűk szólnak címet kapta.
A leletekből ugyanis nem más olvasható ki, mint hogy a textilgyártástól a kész ruhadarabok eladásáig terjedt annak a gyártó és kereskedelmi „központnak” a tevékenysége, amely elsősorban annak köszönhetően működhetett, hogy a Savariában letelepedett itáliaiak az otthon megszokott életkörülményeket idegenben sem akarták nélkülözni. Ezért igényük volt arra is, hogy római ruhadarabokat viseljenek, méghozzá ugyanolyan anyagból, illetve minőségben készülteket, mint ahogy azt otthon megszokták.
Újra bebizonyosodott tehát az, amit az 1920-as években született szakirodalmi források már felvetettek:
Mindezt Balázs Péter, az Iseum Savariensis munkatársa mondta el az érdeklődőknek, aki – a többi előadóhoz hasonlóan – római viseletben tartotta meg prezentációját.
Beszélt még többek között arról, hogy a régészek a lapocskákon kívül számos apróbb (nem csak ólomból készült) tárgyra bukkantak: szövőszékek nehezékeire, bronz- és csonttűkre, kis orsókra, kampócskákra. Ezek a leletek is cáfolják azokat a korábbi feltételezéseket, amelyek szerint az ókori Savariában a ruhakészítés kizárólag otthoni tevékenységet jelentett. Ez már csak azért sem volt megvalósítható, mert a római hadseregnek csak tunikából több százezer darabra volt szüksége.
Ebben az időszakban – 70 és 120 között – Savaria még csak épült: a város falait már kijelölték, amelyen belül utakat, tereket építettek. A városépítők a kijelölt területen kívül, a település déli részén éltek. Létezett már a Borostyánkő (hadi)út is, amely közvetlen összeköttetést jelentett Aquincummal (a mai Budapesttel).
S hogy miért éppen az Iseum területén, a Borostyánkő út mellett építették fel a műhelyeknek otthont adó épületet, arra egyszerű a magyarázat. Az egyik ok, hogy a ruhagyártáshoz sok vízre volt szükség, ám ezekben az években még nem épült ki a vízvezetékrendszer, illetve a város alatti szennyvízhálózat. A Perint-patak viszont elérhető közelségben folyt, így abból nem csak a szükséges mennyiségű vízhez lehetett hozzájutni, hanem a keletkezett szennyvizet bele tudták vezetni. A másik lényeges szempont az lehetett, hogy a Borostyánkő úton utazóknak az épülő település ezen pontján éppen útba esett az épület, ami az értékesítés miatt volt nem elhanyagolható szempont.
A műhelyekben a nyers textil alapanyagokból (például gyapjúból, lenből, kenderből) ruhákat fontak, szőttek fakeretes, favázas, embermagasságú, több méter széles szövőszékeken, de az elszakadt, kifakult ruhák javítását is elvégezték. Az árukat pedig ólomlapocskák segítségével címkézték.
Ezekről Sosztarits Ottó régésztől megtudtuk: puha, vékonyra kalapált lapokról van szó, amelyekre könnyen készíthettek feliratokat. Több sorba karcolták rájuk kurzív latin felirattal a kuncsaftok nevét, a ruhadarabok anyagát, a súlyegységet és az árat.
A szakemberek az adatokból számos dologra következtettek. Kiderült belőlük egyebek mellett az, hogy egy egységnyi tunikáért 1,5 dénárt kértek (a napi megélhetés körülbelül öt dénárba került), s az hogy nem csupán helyi műhelyekben készített ruhákat festettek, hanem olyan kelméket is, amelyeket máshonnan szállítottak a településre; erre utal az egyik lapon olvasható Savaria felirat. A feliratok arról is tanúskodnak, hogy a Borostyánkő út végpontján található Aquilia városából származó kereskedőcsalád tagjai, a caeserniusok tevékenysége is a kötődik Savariához; a család egyik nőtagjának sírköve a mai Vépen került elő, s a Savaria Múzeum kőtárában tekinthető meg.
Tóth Eszter előadásából kiderült, a legalapvetőbb korabeli viseletet a tunika jelentette. A férfiak leginkább rövidebb, fehér, a nők hosszabb, színesebb darabokat viseltek. A férfiak felvehettek még tógát (ahogy a fiú- és lánygyermekek, de még a prostituáltak is), a nők peplast, stólát vagy éppen pallát.
A bíbor szín előállítása volt a legköltségesebb és legnehezebb: vizelet kellett hozzá, ebből következően a bíborszínű ruhadarabok szaga nem volt kellemes. Igaz, ez akkoriban senkit sem zavart.
A rómaiak az időjárási körülmények okán átvettek egy-egy darabot az őslakosok viseletéből is, például a térdnadrágot.