Ladák, aranysárga húsleves sűrű cérnametélttel, ízléstelen szuvenír boltok és merész női dekoltázsok. És persze Petőfi, Kazinczy, Rákóczi , Zrínyi Ilona és sokan mások. Képek.
Ladák, aranysárga húsleves sűrű cérnametélttel, ízléstelen szuvenír boltok és merész női dekoltázsok. És persze Petőfi, Kazinczy, Rákóczi , Zrínyi Ilona és sokan mások. Képek.
Ladák, aranysárga húsleves sűrű cérnametélttel, ízléstelen szuvenír boltok és merész női dekoltázsok. És persze Petőfi, Kazinczy, Rákóczi , Zrínyi Ilona és sokan mások.
Még mindig van bennem szorongás, ha egy utazás során a határhoz közeledek. Most is így volt. Kisvárosunk delegációja Kárpátaljára látogatott, ehhez azonban először a magyar határt, majd az ukrán államhatárt kell leküzdeni.
Nyíregyházáig megépítették a pályát, így a nyugati határszélről kb. 4 óra alatt, máris a keleti határ felé közeledünk. Megálltunk egy puccos, még hazai helyen, de mindig van - ár ellen is - megoldás. Ezúttal a babgulyás füstölt csülökkel, nagyon bejött. Finom volt, bőséges és nem volt drága. Kb. 900.- Ft, plusz az ital.
Megérkeztünk a határra. A magyar oldalt leküzdöttük, odalépett hozzánk egy marcona ukrán hadfi, csupa terepszínűben, és átadta a „Migrációs kártyákat”, csak annyit mondott, hogy – „Nesze, papír.” Fogalmunk nem volt, hogy mit kell írni az üres sorokba, kivezényelt az autóból, és egy zöldesre mázolt félig megépített telefonfülke-szerű, alkalmatosságban rámutatott a „minta-mókus”-ra. Kitöltöttem, előbb az enyémet, aztán a többiekét is.
Van ukrán sáv, meg uniós, meg talán korrupc....s, is...Na, mindegy. Illetve nem, mert telt-múlt az idő, kb. kettő óra múltán, már a célegyeneshez közeledtünk. Gépkocsivezető kollégánk, még előhalászott minden létező papírost az autóból, talán még születési anyakönyvi kivonatot is követeltek, majd amikor idegeink már pattanásig feszültek, akkor végre átjutottunk.
Meghívónk, Mezővári polgármestere várt minket a túloldalon, átültem hozzá, és az utak állapotához képest tempósan száguldottunk Beregszász felé, majd át a járási székhelyen, és mintegy 20 kilométer után megláthattam a község világhálóról meglesett jellegzetes templomát.
Megérkeztünk. Kedves háziasszonyunk már nagy sürgés-forgásban volt, a hosszú utat követő rövid testápolást megvárva, asztalhoz parancsolt minket. Nem részletezem. Dehogynem. Aki esetleg még nem evett aranysárga húslevest, sűrű cérnametélttel, olyan főtt húsokkal, sárgarépákkal, hogy azok szabályosan kelletik magukat...nincs annyi karakter, hogy ezt sikeresen visszaadjam. A második fogás még keményebb volt, de bírtuk. Apropó, mivel ez nem gasztro-blog, így csak annyit a másnapi ebédről, hogy életemben először hajdinát is ettem, s nagyon ízlett.
Mezőváriban is akad vendéglátóegység, amelyet az érkezést követően fel kell keresni. Így is tettünk, szigorúan meghatározva a fél óra ott tartózkodási időt. Nem is jött össze. Éppen letelt volna, a szerény méretűre szabott kocsmázás ideje, amikor leszakadt az ég, s a két nappal előbb az itthon pusztító vihar minden dühét beleadva ismert ránk, óriási csattogást, s nagy vizet küldött volna a nyakunkba, ha nem vagyunk fedett helyen. Elérkezett a romantika ideje is (áramszünet), de gyertyafény csak bentre jutott, kinn a teraszon, nem is lett volna a szél miatt értelme, így frissiben megismert geológus barátunk különleges öngyújtója szolgáltatott némi derengést a hirtelen beállt éjszakában.
Mihelyst csendesedett az eső, átfutottunk a 20 méterre található szállásunkra, jómagam 20 perc múlva már az igazak álmát aludtam. Szokásos „ébredési időmben” éjjel háromkor lopóztam ki a négy férfiember által ekkorra „otthonossá tett” hálóhelyiségből, a legnagyobb csendben igyekeztem ezt megtenni. Recsegős araszolásomra, forgolódás, s más hangtartományt megcélzó, horkolás volt a válasz. A konyhán, rögvest megtaláltam, életem legfőbb célját, nem mást, mint a kávét, a kávéfőzőt, sőt, az e célra (mint később láttam) mások által is használt coca-colás palackban még a friss házi tejet is. Mennyország...
A reggel további része álmosan előbukkanó férfiemberekről és az ismét sürgő-forgó Olga asszonyról szól, aki házi vajjal, házi lekvárral, tejjel, teával, s mindenféle felvágottakkal, na, meg a kertből frissen szedett paprikával és paradicsommal terítette be a reggeliző asztalt.
A kiadós reggelit követően elindultunk Munkácsra, és második alkalommal átkelve Beregszászon, a város egyes részei már szinte régi ismerősöknek tűntek. Valahai kolhozok, egykori üzemek, ürességtől kongó laktanya mellett száguldottunk el. A magyar utakhoz képest sokkal több Lada volt az utakon, s hosszú idő után több Zil-it is láttunk, de nem sikerült menet közben jó képet készítenem róluk. A vár hirtelen tűnt elő, és azonnal kattintottam, de ebből a „beállításból” több ezer darab lehet, a közelítés ezen pontján minden fotóst elkap a vadászösztön. Hétfői nap lévén, egészen az alsó vár kapujáig hajthattunk gépkocsival, rajtunk kívül ukrán építőmunkások, s egy-két látogató volt a várban.
Komoly felújítási munkák zajlanak, így a vár középső és felső részét, nem a csapóhídon, amelyet éppen átépítenek, hanem egy, a külső falba valamikor épített feljárón közelítettük meg. A vár középső udvarára jutva találjuk a 85 méter mély valahai ivókutat, Petőfi emléktábláját, a Szent Korona itteni őrzését (1805-1806) megörökítő emléktáblát, számos egyéb látnivalót, egy ízléstelen szuvenír boltot, na, meg Korjatvoics Tódor livóniai herceg szobrát. Korjatovics, 1396-ban kapta meg Munkács várát Zsigmond királytól, majd özvegye egészen 1419-ig uralta. Korjatovics alatt a váron komoly erődítési munkákat hajtottak végre.
Valakik nagyon hisznek ebben a férfiúban, mellékelem szoborba faragott mutatóujjának fotóját. Gyakorlatilag mindenki megfogja, megtapogatja, állítólag szerencsét hoz. Nem tudom, de bacilust esetleg kaphat a látogató, kockázat ide vagy oda - megfogtam én is a nevezetes kezet. A többi majd kiderül.
Kazinczy és Zrínyi Ilona emléktábláját is megtaláltam, mindegyiküknél találhatók magyar színekbe öltöztetett koszorúk, egy-egy szál friss virág. Nemzetiszínű szalagok. Meglepetés is akadt. Szláv és magyar felirat jelzi a felső várban található Turul emlékműhöz vezető utat. Szokatlan gesztus. Valamit, valamiért. Turulunk magasba szökő oszlopa, háborítatlanul áll, ékesíti a tájat, mellette egy elképesztő méretű zászlótartó rúdon pedig ott leng az ukrán zászló. Úgy tűnik efféle kétirányú türelem segíthet egymásnak feszülő ügyeinken.
Időközben újabb várfoglaló csapatok, ukránok, oroszok, csehek érkeznek. Az utóbbiak nem túl népszerűek errefelé. 1918-1938 között, ők uralták Kárpátalját, s eldobhatták kissé a kalapácsnyelet, mert őket aztán sem a mieink, sem az ukránok, de még a ruszinok sem kedvelik.
Megnézzük még Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc szobrát, mögöttük pazar kilátás nyílik a tájra. Ellenkező irányban pedig a Latorca folyó, és a Beszkidek. Én persze a Kárpátoknak gondoltam távol kéklő hegyeinket...na, most van baj. Egy másik forrás szerint Keleti-Kárpátok, akkor nincs is baj. Ez utóbbit fogadom el végső igazságként.
A termekben nagy, vegyes felvágott a múzeumi tárlat. A kardokon, puskákon, buzogányokon túl, megtalálható ez egyik sígyártó cég reklám-tárlata, egy másik tárlóban pedig valóságos Brezsnyev-kultusz látszik kibontakozni. A jó öreg Leonyid, lassacskán mitikus mesehőssé varázsolódik arrafelé, de azért szenvedélyes csókjait nem feledhetik, s ez még a kor kesernyés hangon emlékező tanúinak szájára is csal némi kárörvendő mosolyt.
Végezetül meghívást kapunk a lezárt csapóhíd előtt található fagylaltoshoz, egy vanília fagyira. Finom, olvad, csöpög, fotózom a bástyákat, még jobban csöpög, hoppá, pecsét, még egy, vagy a géptől, vagy a fagyitól szabadulok, a fagyi mellett döntök, de már késő. Társaim arcán mosoly.
Szállásunk felé tartva, könyörgésem meghallgatásra talál, és megállunk Beregszász központjában. A jelen, a múlt, a közelmúlt minden eleme összesűrűsödik 50 méterenként. Ez az épület ezelőtt, az előtt, az után, na, meg újra...ez lett, az lett, csak példázatszerűen a dátumok: 1918-ig (magyar), 1920 után (cseh), 1939 (magyar) után, 1945-től (szovjet-ukrán), 1991-től (ukrán)…Kevésbé szerencsés emberfia ideszületve, ha egy lépést nem tett akkor is hatszor változott az állampolgársága. Hol a hatodik? A helyiek szerint voltak ők román iga alatt is, de arról nem találtam adatot.Ezt soha nyugati emberfia még felfogni sem tudja, legyen az ő baja, mi értjük, ennyi elég is, nekünk. Bejárjuk a belvárost.
Megállapítom, és képes bizonyítékkal szolgálok, hogy a hölgyek, na meg a dekoltázsok egyszerre szépek és merészek, sőt...Azonnal jön az ellenpontozás, tetemes sor valamilyen BANKOMAT előtt, segély kifizetést sejtünk, de kísérőnk felvilágosít, hogy a munkahelyek ugyan elutalják a havi béreket, de azokhoz az első szerencsések jutnak hozzá úgy két-három havonta, de akkor egyszerre, addig a bank vigyáz a munkabérükre. Ki érti ezt?
Komolyan átbeszéljük a házigazdákkal az élet nagy dolgait. Munkanélküliség, fizetések, utak, középületek állapota. Azonos cipőben járnánk, csak éppen odaát még jobban szorít.
Kölcsönös ajándékozás, fotók készülnek, és indulunk hazafelé. Hosszas búcsúzkodás, még hosszabb integetés a tüneményes házigazdáknak. Elindultunk, és haza is értünk, de az már egy másik történet, maradjunk annyiban, hogy őseink kalandozásai, a mi kalandjainkhoz képest....