A showman jegyeladásban hozta az elmúlt években megszokott formáját. Egyébként nem.
Olcsóbb, mint tavaly – gondoltam, látva a jegyárat. Hiszen a szervezők az egy évvel ezelőttihez viszonyítva kétszáz forinttal kevesebbért, 3600 forintért adták a szombathelyi Fábry-élményt. Nagyjából kétszázan mentek biztosra, ők elővételben váltottak belépőt, a többiek a műsor előtt. Így az Agora–Savaria Filmszínházban rendelkezésre álló helyek 85–90 százaléka elkelt. A showman ezzel hozta az elmúlt években megszokott formáját. Mármint a jegyeladás szempontjából. Egyébként nem. Még azt sem.
Fábry Sándor a 19 órás kezdés előtt jó 10 perccel érkezett meg a moziba. Belépett a hátsó bejáraton, végigsétált a két földszinti helyiségen, köszönt mindenkinek, ezután kávét kért és evett pár falatot az odakészített szendvicsekből. Ezúttal nem egyedül jött, sofőr vezette az autót („Kellene neki egy hely, ahol ledőlhet” – mondta).
Aztán megkérdezte, legutóbb miről beszélt? Ebből sejteni lehetett, hogy most elmarad az immár sokéves „hagyománnyal” rendelkező „Tavaly mit hazudtam?” kezdetű belépő, s anélkül, hogy lelőném a poént, elmondhatom, a sejtésem beigazolódott. Ami akár jó ómen is lehetett volna, jelezve, hogy most valami újat kapnak a szombathelyiek attól a Fábrytól, aki itteni fellépésein (is?) képtelen szakítani a kordnadrággal. Nem mintha esetében a külső lenne bárminek a záloga, hiszen viselhetne akármit. Viszont az esten elmesélte, így hiba lenne nem megírni, hogy abban a korban, amikor Magyarországon kuriózum volt egy-egy Levi’s vagy Lee farmernadrág, előfordult, hogy kordból készült Levi’s-ével megelőzte a korát. Nos, az is előfordult, hogy a humorával – mindössze ez a párhuzam oka.
Kínai élményeivel kezdett, s ennek apropóján rövid úton ki is lyukadt Demszkynél. Azt mondta, Kínában kiadták, hogy minden olyan városban, melyben négymilliónál többen laknak, metrót kell építeni. Majd hozzátette: az egykori budapesti főpolgármesternek is ez az álláspontja. Kapott érte tapsot, elég visszafogottan, de megvolt. Az már annál inkább tetszett a közönségnek, amikor később feltette a kérdést: „27-szer néztem meg Hagyó elvezetését. Geci vagyok?” S ha már itt tartunk: szerencsére most sem volt domináns az est politikai szála, s az a néhány patron is a balliberálisokat vette célba. A jobboldalnak se jó, se rossz nem jutott, nem mintha hiányzott volna bármelyik is. Szóval az úti beszámoló: a sztorizás nagy része alatt senki nem csapkodta a térdét a nevetéstől, mire Fábry megjegyezte, ő sem szereti ezeket a történeteket, mindjárt váltunk.
Aztán más fronton próbálkozott („Kicsit csapongunk, hátha kijön belőle valami”): elmondta, hogy a családdal kapcsolatos úti élményeket megörökítő videók 80 százaléka a gyerekről szól, amiket nézve semmit sem lehet megtudni az adott országról, csak annyit, hogy itt vagy ott veszett el Ica mama szemüvege. Ennél kínosabb szerinte csak az, ha ronda gyerekekhez kell látogatóba menni.
(Vissza)váltás: a shanghaiak 450 kilométer metróvonalat építettek, ebből 150 kilométernyit a világkiállításra, mindössze 1,5 év alatt. „Én már letettem arról, hogy a Demszky börtönbe menjen, bár erről álmodom háromnaponta. De azt megcsinálnám, hogy egy évig metrózzon reggeltől estig az összes shanghai vonalon, és minden egyes megállónál kapna egy tockost”, hogy megtudja, valahogy így kell csinálni a metróépítést.
Jött még egy kis helyzetelemzés a ma és a közelmúlt Magyarországáról: az itthon 45 ezer forintba kerülő Dolce Gabbana nyakkendő „ugyanaz a műanyag szar, mint amit Kínában egy dollárért árulnak, mi hülyék pedig meg is vesszük”, Frei Tamás megfigyelése szerint a Nizza melletti Auchanban ugyanaz a sajt az egyharmadába kerül a hazai árnak. Bizonyos értelemben csodaország vagyunk – fogalmazódott meg a következtetés –: a Forma 1 például a világon mindenhol nyereséges, csak nálunk nem. Fábry elmondása szerint e tárgykörből a ’80-as években épített SOS Gyermekfalu története a kedvence. Ennek az építése többe került, mint Svájcban, plusz a „tanárok megbaszták a gyerekeket”, ami ugyan nem hangzik szalonképesen, de „ezt nem lehet másképp mondani”. Aztán szóba került az a nő (szopórém), aki „összeszopott magának valami elég igényes járgányt”, és számos hasonló fábrys gyöngyszem, amik már sokkal jobban feküdtek a közönségnek.
Legalábbis egy részének, hiszen mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy együtt lélegzett, együtt nevetett az összes néző. Inkább az volt a helyzet, hogy voltak hangos nyerítést, hahotázást produkáló szektorok, meg olyan résztvevők, akik várták a humort. Ők persze vessenek magukra, miért Kiss Ádámra keresnek rá a Youtube-on, amikor valójában Kőhalmi Zoltánra kíváncsiak? Az sem sokat javított a helyzeten, hogy a nézők között ült egy olyan hölgy is, akinek a nevetése már önmagában mosolyt csalt az ember arcára. Tudják, az a típus, akit hallva azon vihog az ember, hogy miképp tud valaki így nevetni. Csak az ő hangját sem lehetett sűrűn hallani.
A közönség rekeszizmaihoz vezető út keresése tovább folytatódott. Volt egy mese a kagylóleves és a vaníliapuding kombinációjából létrejött ételről, egy a napokban kiadott hír kapcsán a Facebook-ról, amivel Fábry szerint csínján kell bánni, arról, hogy a szalonna ma már bacon, a lakodalom wedding party, a szeretet pedig lájkolás.
Közönség, még az előadás előtt
Némi felüdülést Fábry november 20-ai születésnapjával és a karácsonnyal összefüggő, régmúltban megesett családi sztorik jelentették. Azok, amelyeket két éve szintén elmondott, de az előadásmód élvezhetővé tette az ismétlést. Szerencsére úgy tűnt, a megjelentek nagy része nem ugyanaz volt, mint akkor, plusz inkább a fiatalabb generáció volt többségben, mint a középkorúak és az idősebbek. Ez a showman produkcióján is meglátszott, ekkor kelt életre a figura, ahogy mondani szokták, s a végén – önkritikusan – az est folyamán először ebben a blokkban hajolt meg és köszönte meg a tapsot. Az 1916-os évjáratú, 1945-ben újrafőzött, majd a 60-as években elfogyasztott baracklekvárról, a liszt helyett darált dióval készült csokoládétortáról (amely „olyan könnyű volt, hogy a nyelvgyökre érve elolvadt, mint az AVH 1956. október 23-a délutánján”), az ötven éve létezett kakaós, kávés, kajszi- és őszibarackos szaloncukorról, a társbérletről szóló történeteket lásd a korábbi Fábry-estekről megjelent beszámolókban. Mint ahogy az utolsó húsz perc leírását is, ami többek között azt taglalta, miért nem jó magányosan fingani, illetve hogyan lehet másra kenni az eleresztett galambok okozta szagot.
A műsor után Fábry visszament a mozi földszintjén található irodába, ahol megjegyezte, ez a mai „nem füttyös közönség volt, és ez nem fekszik nekem annyira”. Aztán arról érdeklődött, a korábbi években ugyanennyien voltak vagy kevesebben? Majd azt mondta, reméli, tetszett a műsora.
Nekem meg az jutott eszembe, lehet, hogy megtesz ő minden tőle telhetőt, csak ez sül ki belőle.