09/11: az ikertornyok tövében a tragédia idején

2001. szeptember 11. New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti életét.

Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas érdemes művész (1929-2015) vasi kötődésű is annak okán, hogy nagybátyja, Szöllősi Endre szobrászművész hagyatékának jelentős részét ő adományozta a Szombathelyi Képtárnak. 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New York-ban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén – alkalmi csoport tagjaiként – emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban nem maradt már idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a rendkívül segítőkész idegenvezető hölgy azt javasolta, kerítsenek erre sort másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi – német, amerikai – tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

– Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót – sóhajt nagyot a művésznő. – Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni.

A Hudson-folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott. Lemerevedtünk.

A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el. Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is.

Szirénák búgtak, teljes volt a káosz. Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba. Ostromállapot volt. Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk… A barátaim azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon.

Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített – Los Angeles-i – gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: „Szeretnék tőled, meg a gyerektől elbúcsúzni, mert meghalunk”.

– Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva. Rettenetesen nyomasztó volt New York. Füst, por mindenütt. Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Gordon Zsuzsát ma is fölzaklatja a szörnyű élmény felidézése: – Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Sokáig nagyon rosszul aludtam. Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11. Soha nem fogom elfelejteni.

                                                                 Szenkovits Péter

                                                                /Hidak egymáshoz című könyv – 2003/