A kisgeneráció legnagyobb zenekara.
Vas megye egyik legjobb fiatal zenekara, a Soulwave (első fotó) nem tudja felcsigázni a péntek este 9 órakor még csak lézengő közönséget a Savaria moziban.
Egyrészt az életkor, másrészt a büfében bekapcsolt tévé miatt, ahol a férfiak a tragikomikus holland-magyart nézik elbűvölten, és minden egyes kapott gólnál kínos röhögéssel felnyerítenek.
Amikor az Európa Kiadó úgymond sztár volt, még nagyjából volt magyar foci.
Régen volt.
Az Európa Kiadó volt a generációm – és talán a magyar poptörténet – legjobb zenekara.
Az édesen fájdalmas házibulik Polimer- kazettákon terjedő depressziós értelmiségi legendája. Egyedi és megismételhetetlen jelenség, olyan, amit egy kívülállónak lehetetlen elmagyarázni, és amivel 30 év elteltével nem lehet mit kezdeni.
Minden megváltozott: a világ, a zenekar és a közönség is.
Persze, péntek este összeverődünk azért szép számmal olyanok, akik együtt voltak a nyolcvanas évek közepén azokon a bizonyos éjszakákon, végigfut a hátunkon a hideg, amikor felhangzik, hogy „athéni szél és spártai eső”, de az egész koncert gyakorlatilag értelmezhetetlen.
Mert a korosztályom java – bár a gyerekek már kirepültek - otthon marad a tévé előtt, az új dalok beleolvadnak a nagy magyar átlagba, a világ meg már rég nem a kazettás házibulikról szól.
A koncert után Menyhárt Jenő félisten (vagy tán egészen az) odaül az asztalunkhoz. Beszélgetünk. Kérdezem tőle, hogy emlékszik-e arra az 1983-as pécsi koncertre.
Nem emlékszik.
Egyébként sikerük van, kétszer is visszatapsolják őket.
Ha ettől a ponttól folytatni akarnám, abból egy nagyon hosszú írás kerekedne ki. De tudni kell abbahagyni.
Értékelés: 7/10