A mértékadó tengerentúli kritika rajongása miatt nem kétséges, hogy kultuszfilm lesz Rodrigez Sin City-jéből. És nálunk is csak kevesen merik majd nyilvánosan elmondani, hogy nem tetszett, mert unalmas, öncélú, és fogalmunk sincs, ki az a Frank Miller.
Az biztos, hogy ha valaki rászánja magát arra, hogy beül egy popcornnal a moziba megtekinteni a Robert Rodrigez (és a „special guest director”-ként jegyzett mester, Tarantino) alkotását, mindenképpen jól teszi, ha előtte elolvas néhány értelmesebb írást a filmről, netán az interneten belenéz pár amerikai képregénybe, hogy tudja, mire számítson.
A Sin City ugyanis valójában egy megelevenedett fekete-fehér képregény-adaptáció. A technikai megoldásokkal, a szereplők torz maszkjaival, a hanghatásokkal a rendezők csakugyan zseniálisan jelenítik meg a rajzolt képregények világát, a hátterek, a vizuális effektek pedig kitűnően idézik meg a Bűn Városa sötét hangulatát. Eddig rendben is van, ha ez volt a cél, Rodrigez képi megformálásból beírhat magának egy dicséretes ötöst.
Csak hát mással meg gond van. A remek – szinte kizárólag fekete, fehér és vörös - képekkel együtt a film hosszú, néhol unalmas és öncélúan brutális. Olyan mértékben tocsogunk a vérben, hogy a film közepe felé már szinte immunissá válunk a levágott testrészek, a guruló fejek, a kiloccsanó agyvelő, az emberi testet majszoló eb látványára. Mellettem egy néző el is aludt rajta szépen. Vagy nagyon sok Tarantinót látott, vagy nem tudta filmművészetileg kellően értékelni a kikacsintós erőszakkultuszt. Mindeme szörnyűséget csak részben ellensúlyozzák a rendkívül jó combú női szereplők.
A három férfi főszereplő, Marv (Mickey Rourke), Dwight (Clive Owen) és John Hartigan (Bruce Willis) története valójában tökéletesen mellékes. Az elsőben egy utcai verekedő bosszulja meg a nője halálát, a másodikban egy magánnyomó kalandjait követhetjük nyomon, a harmadikban egy becsületes zsaru egy 11 éves lányt ment meg, ám a korrupt társadalom lesitteli 8 évre. A lány megvárja. Ne nagyon számítsunk tehát igazi értelemben vett történetekre, a sztori mindenhol stilizált, a színészi alakítás sem jellemző (talán csak Mickey Rourke emelkedik ki kissé a laposból), valójában egy képregény rajzolt, de mozgó kockáiban folyó akciókat követjük nyomon egymás után. A három sztorit a Ponyvaregényhez hasonlóan próbálja Rodrigez később eggyé fűzni.
Frank Miller – aki szintén ott bábáskodott a filmnél - azonos című képregényei minden bizonnyal ismertebbek a tengerentúlon, ahol a rajzolt történetek sokkal inkább a kultúra részeivé váltak, nemzedékek nőttek fel az ehhez hasonló füzetecskéken, míg nálunk a jó öreg Füles rajzolt történetei jelentették a műfaj csúcsát. Így pedig nehéz ügy ez. Alapinformációk hiányában nem jön át az alkotói szándék, az eredetileg papírvékony történetek és karakterek azok is maradnak. Ha nem ismerjük a hivatkozásokat, az egyenlet kiinduló állapotát, nem nagyon tudunk mit kezdeni az eredménnyel. Ez a veszély persze nem áll fenn, ha Frank Miller a kisujjunkban van, vagy ha serdületlen kamaszok vagyunk.
Bizonyára ezért van az, hogy míg Amerikában nagy siker a produkció, addig nálunk a filmet láthatóan csekély érdeklődés és némi értetlenség is kíséri. Legalábbis ez tükröződött annak a néhány tucat embernek az arcáról, akik a Savaria Plazában a film végén amolyan „hát ez meg mi volt” arckifejezéssel botorkáltak ki a vetítőteremből. Ettől függetlenül lehet, úgy járnak, mint én, hogy - a komoly fenntartások ellenére - a képek és a karakterek még sokáig ott táncolnak a szemük előtt.
Nem kétséges, hogy a filmkritikusok áldásos tevékenysége és a tengerentúli lelkesedés begyűrűzése folytán előbb-utóbb nálunk is kultfilm lesz a Sin City-ből. Ha az eredetiség elég indok ehhez, ám legyen, de hogy még én még egyszer nem unatkozom végig, az is nagyon valószínű.
Értékelés: 6/10
Frank Miller nem hivatalos oldal