Hirdetés

A Pál utcai fiúk győzelme Veszprémben

Dés-Geszti-Grecsó musicalje a Pannon Várszínházban – Rendező Vándorfi László, koreográfus Krámer György

2017.04.12

teremtuccse.blogspot.hu / Szenkovits Péter.

Hirdetés

„Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni.

Sőt csakis annak érdemes lenni; mert azoké a világ.”

Nézői lelkiállapot-tükör 2017. április nyolcadikáról. E szombati napon tartották a veszprémi Pannon Várszínházban Dés László-Geszti Péter-Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk című zenés játékának premierjét.

A Hangvillából (Multifunkcionális Közösségi Tér) kifelé tartva éreztem ugyanúgy, mint az idézett Illyés Gyula (1902-1983), miután tizennégy évesen elolvasta Arany János (1817-1882) Toldiját. (Reisinger János: Ki nekünk Arany János? – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta – Oltalom Alapítvány, Budakalász, 2017)

A Molnár Ferenc regénye nyomán készült Dés-Geszti-Grecsó musical ősbemutatója 2016. november 5-én volt a budapesti, Eszenyi Enikő által igazgatott Vígszínházban. A teátrumi változat kialakításában részt vett Marton László (a darab rendezője, a Víg főrendezője) és Radnóti Zsuzsa dramaturg, felhasználva Török Sándor átdolgozásának néhány elemét is.

A Vándorfi László (1951) vezette Pannon Várszínház kapta meg – a Vígszínház után – elsőként a musicaljátszási, pontosabban: a színpadra teremtési jogot.

Egyet egészen biztosan leszögezhetek: a mérce, a szint, a színvonal jottányit sem különbözik. A hangsúlyok valamelyest eltolódtak, vagy inkább: bővült a színskála.

Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk-ja egyetemes emberi/színháztörténeti érték. S amiként immár több mint huszonegy éve „szalad” a Pesti Színházban Dés-Geszti-Békés Pál A dzsungel könyve (tavaly januárban volt az ezeregyszázadik előadása), évtizedekig műsoron lesz - ha bárminemű gonosz erők nem lépnek a /világ/történelem deszkáira (?) - A Pál utcaiak is. Gyorsuló ütemben saját képükre formálják a legkülönfélébb hazai és külhoni színi műhelyekben egyaránt. Nincs kétségem afelől, hogy élelmes - vérprofi - producerek csapnak le rá, késhegyig menő harcot vívnak azért, kié lehessen a megfilmesítés joga. Merthogy Dés-Geszti-Grecsó, ezúttal tényleg nincs helye a szerénykedésnek, nyugodtan kijelenthetné, s erre József Attila (1905-1937) bíztatón mosolyoghat/bólogathat odafönt: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra, 1937. április 11.). Megtoldhatjuk: az emberi nemzetet. Akárcsak maga Molnár Ferenc (Budapest, 1878 – New York, 1952) tette/teszi ifjúsági regényével (is), melyet 1906-ban vetett papírra, s 1889 tavaszán játszódik. Ötvennél is több kiadást ért meg idehaza. Itáliában, Lengyelországban, Japánban kötelező olvasmány. (Itthon ötödik osztályban.)  Egyébiránt Molnárról azt tartotta Ady Endre (1877-1919), hogy nyolc író lakozik benne.

S Veszprémben – Pannónia szívében – szintúgy máris kihirdettetik a győzelem, merthogy varázslatos A Pál utca fiúk! A már említett Vándorfi László rendező, játéktér-teremtő és a koreográfus Krámer György (1956 – Harangozó-díj, 1992) szívbe markoló élménysorozatot épít/het/ett a nemes matériából.

Mibelénk.

Annyira együtt vettük a levegőt, már akkortól, amikor „A szél szól és befütyül az ablakon. A szél volt az a pimasz, nem is én!”, hogy máris: itthon vagyunk! Az „Einstand, tesó!”-tól meg pláne! „Neked a csont, nekem a velő.” Ismerős. Mostanság pláne.  Aztán „Ilyen van?!”. „Add tovább, hogy nincs tovább! / Piszokraták előtt vigyázzba állni / Sima csicskaság! Nem ritkaság. / De ki tud szembeköpve vígan játszani?”.

S miután fölcsendült az induló, „Éljen  Grund!”, a tenyerek dinamikusan jutalmaztak. Javában „dolgozott” a nyelő-berendezésünk, szemsarok-szivárgással „megspékelve”.

Minden klappolt.

„Mindenki rágja”, mármint a gittet; s amikor az egyletet föloszlatja Rácz tanár úr, kiben ne villant volna be a CEU s a civil szervezetek? Majd a Vörösingesek indulója. Félelmetes csapat – de korrekt, tisztességes a vezető. Fejétől nem bűzlik e hal.

Nemecsek dala: „És én akkor sem fújom más dalát, / Ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.”

Vastaps.

Boka – Szelle Dávid. Hát, persze, hogy elhisszük. Neki is. Meg Szente Árpád Csabának – Nemecsek. S a többiek is annyira a miénk. Csónakos/Punk Péter, Kolnay/Molnár Ervin, Barabás/Ruff Roland, Weisz/Gábor Markó, Richter/Farkas-Csányi Attila, Csele/Gönczi Jakab, Leszik/Magyar János.

Geréb – Zayzon Csaba – nagyon áruló. Képtelen elviselni, hogy nem őt választják elnökké. Képmutató, sunyi, alamuszi meg korrumpáló Júdás. De előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, az efféle perc-fércek kipottyannak a mindenség kloakáján. Zayzon Csaba (is) kivételeset nyújt. Rácz tanár úrként Kiss T. István szintúgy. Számára valami fölösleges földférgek a diákok, akiket kénye-kedve szerint kezel. Ugyanő, szintén Kiss T. István, Janó, a grund – kollaboráns - őre. Ha nem jelezné a színlap, nehezen jönnénk rá kettős (többes…) szerepére.

S amikor Janó az újabb hatalomnak készül készségesen alányalni, s hozza a mi Grundunkra a másokat meg a minket is kirekesztő eszközöket, az akadályokat, a (drót)kerítéseket felhúzandó, a táblákat: „Építési terület!”, „Idegeneknek belépni tilos!”, akkor fejbe kólint e kinti, mai valóság.

A Vörösingesek: Áts Feriként Kékesi Gábor azt is elhiteti, emelt fővel kell tudni veszíteni! Társai, az idősebb és a fiatalabb Pásztor, Keresztesi László, Lenchés Márton, Kovács Gábor (Szebenics), Kátai Norbert/Órás Martin, Schafer Benedek, Kiss Máté, Pásztor Richárd, Simon Patrik, Patkó Ádám derekasan helyt állnak.

Kulcsszerep jut – naná! – a koreográfiának. Briliáns Krámer György! Még a legapróbb mozdulat, de még egy moccanás is szintézisben van az egésszel. Cselekménnyel, énekkel – a sugárzás összhangja, avagy az üzenet egységes sugallata?

A csaknem teljességet – az elnyűhetetlen élményt - szolgálják Justin Júlia jelmezei. Sejthető, hogy Dudi Viktória és Lenchés Márton rendezőasszisztens micsoda energiákat mozgósított, hogy mindenki azt is kihozza magából, amiről korábban talán úgy vélte, képtelen lenne rá. És mégis!

S a már (igaz, csak „érintőlegesen”) méltatott Kolnay és Barabás, Molnár Ervin meg Ruff Roland kettőse! Nem mellékesen: az irónia és a humor átitatja az egész „életjátékot”! No, ez a se veled se nélküled – a legmélyebb baráti szeretet. Ki a csudával tudnánk a leginkább, folyton-folyvást „végérvényesen” összeveszni, ha nem a legjobb kenyeres pajtásunkkal? Örök harag. Hogy aztán – mihamarabb – kiderüljön az ég! Molnár Ervin és Ruff Roland bűbájosak.

„A két fiú csendesen beszélt egymással.

- Te, Barabás – mondta az egyik -, hát most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

Hallgattak. Aztán ez hallatszott:

- Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra. 

– Jó – mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.

Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt Kolnay:

- Hát szerbusz.

Barabás elérzékenyülten felelt:

 - Hát szerbusz.

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek.”

(Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk, Móra Ferenc Könyvkiadó - Budapest, 1963)

Fotó: Demeter Ferenc / veszprémport.hu