Az olyan legendássá eszményített személyek esetében, amilyen Szent Márton is volt, szinte lehetetlen megállapítani, hol ér véget az igazság, és hol kezdődik a mítosz, melyet nyilvánvalóan célszerűségi szempontok szerint alkottak meg, minél érzékletesebben szemléltetni óhajtván bizonyos keresztény erényeket.
Kétségtelen, hogy a Márton-kortárs Sulpicius Severus Márton-életrajza, amelyből például Jacobus de Voragine XIII. századi kompilációja, az „Arany Legenda” is táplálkozik, koherens Márton-képet állít elénk.
Egyáltalán nem szerepel benne a libalegenda, mely szerint Márton nem akart Tours püspöke lenni, s hogy rá ne találjanak, elbújt a libák közé. A meglehetősen idétlen legendát, ami eleve is a hiszékeny, tudatlan és érzelgős pórnépnek volt szánva, csakis valami rosszhiszemű legendaipari szakmunkás aggathatta rá Mártonra.
Márton a holta napjáig katona volt, császári légiósként kezdte, majd pedig Isten legionáriusaként küszködött lankadatlanul. Egykori római legionáriusról, egy római törzstiszt fiáról, a pogányság elszánt üldözőjétől, a hittérítés bajnokától ugyan hogyan is hihetnénk, hogy gyáván libaólba bújt? Nemcsak idétlen és igénytelen ez a történet, hanem meg is sérti Márton hagiográfiai képének koherenciáját is.
Sajnos a szombathelyi belvárosban rajtaütésszerűen elhelyezett Márton-emlékműveknek – az úttestbe beépített, „Via Sancti” márkájú Martinit reklámozó deszkalapoknak, a Savaria téri rozsdásacél-fércműnek, a múzeum előtti park szélére benyomorgatott, katasztrofálisan zagyva és dilettáns libás emlékműnek – semmilyen mondanivalója sincs a huszonegyedik század számára.
Ásatag közhelyeket jelenítenek meg, holott lehetne találni Márton életművében olyan vonatkozásokat, amelyeknek a jelenkor számára is van mondandójuk. Hogy csak egyet említsünk: múlhatatlan példát adott a felekezetiségeken fölülemelkedő emberségre.
„Az egyház egész története során – írja Paul-Henri Holbach – csak egyetlen püspökre hivatkozhat, aki valóban türelmes volt azok iránt, akik eltávolodtak a hittől. A püspöki rend e csodálatos mintapéldánya Szent Márton tours-i püspök. Amikor ugyanis Maximus meghódította Gratianus halála után Galliát, a jószívű főpap elment hozzá Trierbe, s mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy a császár halálra ítélje a priscillianistákat, akiknek kivégzését két hispániai püspök bőszen követelte, bár őket is szörnyű bűnök terhelték. Az emberséges főpap nem ért el sikert a zsarnoknál. Miután nem tudott kegyelmet kieszközölni e szerencsétlenek számára, nem kívánt többé kapcsolatot fenntartani a két püspök klikkjével, mivel véleménye szerint kegyetlenségükkel jóvátehetetlen szégyenfoltot ejtettek az egyházon.”
A Márton szentségét és szellemiségét sajnálatos módon félreértő, sőt lejárató szombathelyi kampánykontárságok méltó párjai a másik agyrengető hülyeségnek: a forgalmi csomópontokra kihelyezett álrómai kartongipsz szoboroszlopoknak. Az egyik oszlopról már lelopták a szobrot, úgyhogy a talapzat a semmi szobraként meredezik a körforgalom közepén.
Hadd kérdezzem meg: tulajdonképpen ki adott felhatalmazást a városvezető uraknak arra, hogy hitbizományként kezeljék Szombathely köztereit, és kényük-kedvük szerint telepötyögtessék vizuális fércművekkel?
Ha ez így megy tovább, James Joyce (Szombathely legjobb szobra!) vissza fog menni a falba. Elég megpróbáltatás szegénynek, hogy napestig bámulnia kell a szökőkúton éktelenkedő dilettáns kutyulmányokat. Szerencséjére erősen rövidlátó...
Molnár Miklós író
Előzmény: Olvasói levél: Borzasztó blamázs az új szombathelyi Szent Márton-szobor