Vélemény

A nép szava Isten szava

2004.11.28. 20:15

Errefelé, minálunk a Nyugat-Balkánon az a normális, ha valami abnormális. Miért lenne hát másként a népszavazással? Errefelé zárt ajtók mögött, cigarettafüstös, pörkölt- és konyakszagú találkozókon születnek az igazi döntések, és mindig büdös, amikor a népet kérdezik.

Nincs is szebb annál, amikor ilyen-olyan okokra hivatkozva becsukódnak a parlament és az önkormányzat párnás ajtajai, hogy mögöttük fontos személyi és gazdasági döntések szülessenek meg. A képviseleti demokrácia legnagyobb dicsőségére a nép által felbérelt, nem túlságosan kvalifikált, ám adóforintjainkból valami rejtélyes okból mégis alaposan kistafírungozott ügyintézőink (közismertebb néven: politikusok) szeretnek titkolózni, mintha néhány katonai és nemzetbiztonsági ügyet kivéve védhető lenne bármi zárt ajtós sumákolás. Pikáns, hogy azok nem láthatnak bizonyos döntések mögé, akinek a nevében a képviselők felveszik a pénz.

A törvény – egyesek fájdalmára - előírja, hogy meg kell kérdezni a szavazókat négyévenként, kiket is szándékoznak döntéshozó pozíciókba ültetni, azaz kiknek az ígéreteinek dőlnek be újfent, mint a buta és naiv leány, aki javíthatatlanul elhiszi a sokadik csábító szép szavait is, hiába mindig ugyanaz a vége. Négyévenként a jobb élet reményében a nép izgatott lesz, elcsábul erre vagy arra, aztán örül vagy bánkódik cefetül. Olyannyira, hogy újabb négy évig észre sem veszi, hogy a szavazata által helyzetbe hozott garnitúra közel sem úgy viselkedik, mint ahogy azt illedelmes alkalmazottaktól elvárná a munkáltató - azaz mi. Olyanná válik, mint egy rossz főnök az állami cégnél, aki alkalmasint a hazudozástól és az önkényeskedéstől sem riad vissza, ráadásul magáénak képzeli az ideiglenesen gondjaira bízott cuccokat, hazaviszi, osztogatja a haveroknak, zárt ajtók mögött határoz a sorsáról. Esetünkben a cuccnak Magyarország a neve. De nem szólunk nekik, mert a világnak ezen a részén ez a természetes.

Néha nagy hirtelen a parlamenti szavazások között is nagyon fontos lesz a nép. Ezt onnan lehet tudni, hogy a politikusok az urnákhoz szólítják őket, mert valami nagyon lényegit és sürgőset akarnak kérdezni tőlük. December 5-én például két olyan kérdést tesznek fel, amelyre a sok bokros teendő miatt a rendszerváltás óta még nem volt idő és alkalom.

Itt van például a kórház-privatizáció. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után, a piacgazdaság kiépültével okos, értelmes kérdés megkérdezni, engedjünk-e be magántőkét abba az erkölcsi és anyagi romhalmazba, amelyet a kedves döntéshozóink – hol gyávaságból, hol gyanús érdekeltségből - voltak olyan kedvesek meghagyni a kommunista éra szintjén. Nem csoda egyébként, hogy a kérdés felvetése Thürmer Gyula és csapata fejéből pattant ki. Hogy a Fidesz - amely a kilencvenes évek vége felé privatizációs tervekkel nekiugrott az egészségügy gatyába rázásának, hogy aztán más irányt vegyen a történet - olcsó népszerűség-hajhászásból az ügy mellé állt, az elkeserítő képet fest a mai jobboldal gazdaságpolitikai elképzeléseiről és felelősségtudatáról.

Ami a másik kérdést illeti: a szerencsétlen határon túli magyarokkal való játék standard, régi bútordarab a magyar belpolitikában. Most riadt szemekkel nézik odaátról, mi lesz ennek a vége. Zseniális időzítéssel, a jobboldalnak éppen most – Románia és Horvátország szinte biztos, Szerbia könnyel elképzelhető EU-csatlakozása előtt – jutott eszébe a kettős állampolgárság támogatása, ráadásul az utóbbi napok történései azt sugallják, még Ukrajna sem olyan lejátszott ügy, mint korábban gondoltuk. A jobboldalnak 1990 óta két ciklusa lett volna rástartolni az ügyre: nem tette. Most – mikor már alig van tétje a dolognak – nagy hirtelen „sorsdöntő kérdés” lett.

Amúgy a pártok úgy hajszolják az urnák elé a híveket, hogy nagyon vigyáznak rá, azok még véletlenül se legyenek olyan információk birtokában, hogy racionálisan tudjanak dönteni. Egyfelől olyan aktuális és kézzelfogható dologról hallunk szólamokat, mint Trianon és a lélektani falak, másfelől fenyegetéseket olyan számolások eredményivel, amelyek láttán egy negyedikes tanár néni azonnal bevésné az elégtelent. A jobboldal leginkább a dohos nacionalizmus húrjain játszik, a baloldal az emberi irigységén az önzésén, mindannyiunk és a magyar politikai kultúra épülésére.

Az már csak hab a tortán, hogy a szavazásnak gyakorlatilag alig van tétje azon kívül, hogy bizonyos politikai erőket közelebb, másokat távolabb segítsen a hatalomtól. Nemcsak azért, mert egy évtizeden belül a felerősödő EU-integráció miatt egyre kevésbé lesz fontos ki mely ország állampolgára, hanem mert a mai törvényi helyzet (állampolgárság, választójog stb.) változtatásához kétharmados törvényekre lenne szükség, amelyek nálunk nem születnek meg ripsz-ropsz, ha meg véletlenül megszületnek, addigra mindig teljesen másról van szó, mint a kezdetekben. (Csak zárójelben jegyezzük meg, a határon túli magyarokon leginkább úgy lehetne segíteni, ha Magyarországon bivalyerős gazdaság lenne, melynek segítségével az érdekérvényesítés némileg könnyebb lenne, mint műkardcsörtetéssel.)

Amúgy a december 5-i népszavazás szépen illeszkedik a legújabb kori népszavazásaink siralmas sorába. Emlékezzünk csak a felülről levezérelt NATO- és EU-csatlakozási szavazásokra, vagy az érdektelenségbe fulladó MSZP hatalommentési kísérletre 1990-ben, mikor is a köztársasági elnök közvetlen választásért indítottak népszavazást.

Ami december 5-ét illeti, ha már mindenáron népszavazni akarunk, mennyivel egyszerűbb, olcsóbb és tisztább lenne feltenni mondjuk a következő kérdést: Szereti-e Ön Orbán Viktort? Ezen is jól el lehetne csámcsogni, anyázni, parázni, lelkesedni stb. egy darabig.

További cikkek

Vélemény

Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Vélemény

Termékpárbaj: HVG kontra Heti Válasz

Ajánló

Ez is érdekes lehet



.