Levelet kaptam a Magyar Katolikus Egyháztól. Nem reklámküldemény - áll a borítékon, és valóban nem akarnak semmit rám sózni, még a világnézeti kérdést sem erőltetik nagyon. Csak adóm egy százalékát kívánják begyűjteni.
Nem mintha korábban vonzott volna a feladat, de most végképp nem szívesen lennék egy úgynevezett nagy történelmi egyház megmondóembere. Egyházi emberként nem könnyű kiigazodni ebben a szép új világban, ha meg kiigazodnak, akkor az általában még a nemkiigazodásnál is rosszabbul sül el.
Borítsunk fátylat a magyar egyházak dicstelen történelmi korszakaira, éppúgy, mint a 20. század második felére, amikor a nagy felekezetek a legnagyobb vesztesek közé tartoztak, s aminek egyféle kompenzációjaként még most is ódzkodik lelkiismeretünk a kritikától. Hagyjuk most a könnyen lecsapható külföldi példákat is, a pedofília-botrányoktól az AIDS-tanácsokig.
Koncentráljuk tehát a hazai jelenre, amely szerencsére gyakorlatilag skandalummentes, ám azt nem lehet mondani, hogy letisztult. Egyházaink java – mondjuk ki - zavaros vizeken evez, és láthatóan nem is kuporgat víztisztító berendezésre. Az okok abban is gyökereznek, hogy részben az elmúlt évtizedek kemény állami ateizmusa, részben a nyugati világ egészében tapasztalható szekularizáció folytán a hagyományos értelemben véve vett, intézményesített vallásosság – templomba járás, egyházi adó fizetése, stb. – a rendszerváltás után csak nem akar az egyházak által remélt mértékben ismét megerősödni Magyarországon, sőt.
Így aztán a hívők száma körül megy ködösítés, valódi adatok híján pedig emberfia el nem dönti, hogy az államtól és a hívektől kapott pénz sok vagy kevés. Annál is inkább, mert nem csak a hívők száma van ma alapos homályban, hanem az egyházak által mozgatott pénzek nagyságrendje is. Nem ismeretesek sem a pontos bevételi, sem a kiadási rublikák, és nincs az a bátor adóhatóság, amely magára vállalná mondjuk egy püspökség átvilágítását.
Racionális szempontból tehát el nem tudom dönteni, akkor teszem-e jól, ha átutalom a Magyar Katolikus Egyháznak a levélben kért egy százalékot, hogy az – az állam karmaiból kimenekítve - a célként megjelölt szociális és oktatási intézményeket, kulturális örökségeket szolgálja, vagy esetleg éppen ellenkezőleg, a szűkös államkincstárból azért csípek le így pénzt, hogy az valami aranytól amúgy is rogyadozó egyházmegyei kincsárba kerüljön. Aki járt Vatikánban, minden variációt el tud képzeni.
Persze, lehet erre azt mondani, hogy alapjaiban rossz a hozzáállás, racionálisan nem lehet dönteni irracionális dolgokról, márpedig a hit lényegét mégiscsak ez adja, ugye.
No de kérném tisztelettel, pont a katolikus egyház az, amely túlzottan is racionálisan viselkedik. Óriásplakátokon nyomul, weblapot reklámoz, direct mail kampányt folytat az említett egy százalékért, amely levélnek cirka 10 százaléka szól az egyház tevékenységéről, 90 százaléka pedig az adózás és a csekkfeladás mikéntjéről.
Amúgy talán még ezt a cégszerű magatartást is megértenénk, ha azt látnánk, az egyházak nemcsak zsebeiket, de a szellemi szerepüket is igyekeznek betölteni. Ez utóbbi az én olvasatomban nagyjából azt jelenti, illendő lenne csendesebbek lenni bizonyos helyeken, ilyen például a politika, és jobban kinyitni a szájat, ha háborúról és békéről, kiszolgáltatottságról és hatalomvágyról, nyomorról és kapzsiságról, vagy egyszerűen csak emberségről van szó. Ez lenne az igazi, díjazandó irracionalitás.