Vélemény

A költészetnek napja van, olvasói nincsenek

2005.04.11. 15:37

Április 11. ismét dúskál állami pénzen kistafírungolt emlékműsorokban és közszolgálati józsefattilázásban. Mielőtt nagyon beleélnénk magukat a líra magasztos világába, tessék gyorsan három kortárs magyar költőt megnevezni. Na, akkor hogyan is van ez? Képmutatunk, képmutatunk?

Petőfi Sándor a maga idejében szupersztár volt, vígan vezette a magyar slágerlistát, alig akadt emberfia aki ne olvasta volta verseit, párat még a falu korhelye is fejből idézett. Irodalmi munkásságának nagyobb politikai és társadalmi súlya volt, mint manapság Orbánnak, Gyurcsánynak, Havas Henriknek és Kiszel Tündének együttvéve, és amikor eltűnt a segesvári csata forgatagában, egy nemzet várta vissza, aminek biztos jele volt, hogy évtizedekig ál-Petőfik járták az országot, koszt, kvártély és átmeneti népszerűség reményében.

Fél évszázad múlva egy Ady Endre nevezetű, zűrös életű figura – bár már jóval kevesebben olvasták a Nyugat oldalain - még mindig képes volt arra, hogy verseivel kibuktassa az akkori konzervatívokat. Nevét politikai és szellemi mozgalmak tűzték zászlajukra, és ami még biztosabb jele a népszerűségnek és a sikernek: ezrek fojtották volna bele szívesen egy kanál vízbe.

Szegény József Attilának ennél már jóval kevesebb jutott, mind olvasóból, mind népszerűségből és szeretetből, ami aztán ki is kövezte az útját ahhoz a szerencsétlen szárszói naphoz. Hogy mégse legyen a történet ennyire szomorú, hozzá kell tenni azt a fontos tényt, hogy a költőt a halála után jelentős kultusz vette körül, spontán és mesterséges egyaránt. Mellesleg ez utóbbinak köszönhetjük a költészet napját.

A létező szocializmus leglényegibb tulajdonságai közé tartozott, hogy semmi sem az volt, aminek mondták. Gondoljunk csak olyan fogalmakra, mint a „megbonthatatlan magyar-szovjet barátság”, a „béketábor” vagy a „munkásosztály élcsapata”. Miért pont a költészet lett volna kivétel? Hogy mégis volt még némi súlya a dolognak, annak bizonyságára számomra nem is Nagy László vagy Pilinszky János neve ugrik be, hanem az az alkoholgőzös komlói este, amikor két nehézfigura azon verekedett össze életre-halálra egy bányászkocsmában, hogy a némileg megszeppent Ákos barátom megzenésített Villon- vagy Radnóti-verseket pengessen a gitárján.

A nagy szabadság aztán alaposan betett szinte minden profittal nem kecsegtető tevékenységnek, és bizony a versfaragás ezek közé tartozik. A komlói bányászkocsmákba játékautomaták érkeztek, Balatonszárszóról leginkább az elmaradozó német turisták jutnak eszünkbe, költők helyett politikusokat és pillekönnyű médiasztárokat fojtanánk bele abba a bizonyos kanál vízbe, és megkockáztatom, kevés sikerrel kecsegtetne ál-Térey Jánosként vagy ál-Parti Nagy Lajosként járni a magyar vidéket.

Miközben a klasszikus és a kortárs magyar irodalom az utóbbi években berobbant a világ kultúr-figyelmének központjába, mi egyre kevesebbet olvasunk. Egy minapi sajtóhír arról számolt be, hogy Magyarországon ennyire még soha nem fordultak el a betűtől és könyvtől. A felnőttek körülbelül negyede funkcionális analfabéta - néha ennél is többnek tűnik, teszem hozzá -, és kevesebb mint 10 százalékunk rendszeres újság- és könyvolvasó. A fiatalok körében az arány még ennél is rosszabb, ami azt jelenti, az sms-eken kívül gyakorlatilag alig olvasnak valamit. Sokatmondó, hogy egy márciusi mérés szerint a Névshowrt nyolcszor annyian nézték meg a távében, mint a komoly marketingkampánnyal és súlyos központi pénzekkel támogatott A Nagy Könyv műsort.

Hogy az olvasók köréből hányan olvasnak rendszeresen verseket, arra nincsenek adataink, és talán mindenkinek jobb is így. Azt sem tudjuk, hogy hány ember vesz részt pályázóként, szervezőként, lebonyolítóként, adminisztrátorként az idei, kerek évfordulós költészet napja rendezvényeken, de nem kizárt, hogy többen, mint ahányan rendszeresen verseket olvasnak.

Irodalom és vers természetesen ma is van Magyarországon, ráadásul piszok jó, csak hát a szórakozást vagy a valósághelyettesítő szert már máshonnan, kevesebb agyi befektetést igénylő forrásokból - leginkább a digitális tömegkultúrából és a szépen szaporodó bulvártermésből - szerzi be a polgár, itt nem részletezendő okok miatt.

Na persze játszatunk népművelést, költészetet, magas kultúrát, bármit, csinálhatunk úgy is - és csinálunk is - mint a kommunizmus alatt, hogy nem veszünk tudomást a valóságról, csak hát ettől lesz hiteltelen, üres és képmutató az egész. Érdekes lenne egy próba: Ha 50 forintért lehetne versesköteteket venni a Fő téren, vajon hányan áldoznának rá.

Az április 11-re szervezett, izzadságszagú irodalmi estekkel, toposzokból és lejárt szavatosságú közhelyekből összegyúrt sajtójegyzetekkel, az ünnepségekre kihajtott, unatkozó diákokkal amúgy sem biztos, hogy maradéktalanul kedvére teszünk Petőfi, Ady és József Attila még közöttünk bóklászó szellemeinek. Sőt, inkább pont az ellenkezője a valószínű, hogy tudniillik még inkább sarokba szorítjuk a költészet nevű, érzékeny, jobb sorsra érdemes lényt.

Amit azért ne sirassunk el, idejekorán, mert ennél sokkal zűrösebb időket is átvészelt, valahogy mindig – a fogak között tartva - átevickélt a túlsó partra.

További cikkek

Vélemény

Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Vélemény

Termékpárbaj: HVG kontra Heti Válasz

Ajánló

Ez is érdekes lehet



.