Überelni a tavalyi semmit - Ünnepi Könyvhét a Fő téren

Begyűjteni a respektet

Dr. Garamvölgyi László mint a jéghegy csúcsa. Elképzelhető, mekkora dínomdánomot csaptak a szervezők, amikor tűzijátékként pattant az égre e név. Később meg még egyszer, midőn a jól végzett munka gyümölcseként fixálódott a meghívás. „Mink rángattuk le Zeuszt az Olimposzról! Mit nekünk Závada meg Esterházy? Ha maguk kérik térden csúszva, könyvjogok ránk íratását ígérve, akkor se ütik ki már a szerepéből a Doktor urat! Már a műve címéből is ordít, kérem, a kompetencia non plus ultrája: Hogyan halt meg József Attila? Ugyan az érdemei az irodalom szemszögéből kevéssé számottevőek, de a tévé is mutatta, mekkora ki ez!”

Kiütéses győzelem

Előveszem hát a „ko” programját, hátha a könyves témákban elég szombathelyinek lenni, hogy csak pocsék programokat sikerüljön összekaparni. És láss csodát! Míves kiállítású és belbecsű mesekönyv szerzője, sajátos atmoszférájú versek (és immáron prózák) szerzőnője köszön vissza onnan rám. Nocsak, hogy is van ez? Az elvileg közszolgálati (éljünk tévés fogalmakkal) Városnál közszolgálatibb programokkal áll elő az értelemszerűen kereskedelmi „ko”? Ha harmadiknak sikerül megnyerniük egy Spiró György kaliberű írót, egy megveszekedett rossz szavunk se lehetne. Irány hozzájuk.

Lázár Ervinen kedden sokan voltak, tudom meg a „ko”-ban szerdán, viszont az elkényelmesítő melegben Tóth Krisztinát mérsékelt rohamokban érik csak a dedikálást igénylő kérelmek.

Pedig itt volt közöttünk, a „ko” ablaka előtti asztalhoz lehet(ne) odajárulni a babaarcú költőnő elé. Akit meg ama pillanatokban szállt volna meg a belső késztetés, hogy a Szépírók Társasága által idén díjazott Síró ponyva nélkül az élet fabatkát sem ér, az is szert tehetett volna rá a kirakaton túl. Az adott minutumban a szembeni Nagy Könyv Kuckóban futó Londoni mackók gyerekprogramhoz tartozó könyvecskére szintúgy. Főként amúgyis a lurkókra tűnt kihegyezve a műsorrend több állomása. A beszélgetés a közönség hiányában mindenesetre elmaradt.

Aperitif gyanánt

Tehát a Könyvhét a Város szervírozásában. Kányádi Sándor az Art Café teraszán még tisztességgel próbálja menteni a menthetőt. Álltában zengi fennen a köré gyűlő népes sokaságnak a románok hajdani hasonló irodalmi helyzetét, az emberek közé férkőző elidegenedést, az internettel elénk táruló jövőt etc. Ez még istenes, de aztán a Művelődési és Sportház szervezte hóbelevanc leül. Akármikor elsüthető majorettes-versmondós-kórusműves tutizmust gördítenek elénk ünnepélyes megnyitó gyanánt. Arrébb Leslie L. Lawrence dedikálja Szerb Antal A Pentdragon legenda könyvére alapozó műkedvelő prózájának aktuális termékét. Ám mindez még fokozható!

A megdicsőülés adott foka

Hiába jelenti be a hangosbemondó a 2005-ös Szombathelyi Könyvhét fő attrakcióját, a fagyi elfogyott, a szignó a kötet elején, az emberek szétspricceltek, ki merre lát. Mi meg vagy tízen a teraszon várjuk a fejleményeket, mi is történt valójában a mi hőn szeretett Attilánkkal, aki mellesleg költő is volt. Dr. Garamvölgyi László sorolja is a bizonyítékait. Ahogy ő tud a versekről, úgy az öngyilkos hajlamokról is, és miként ismerhetné őket mélyebben is, ugyanúgy bekövetkezhetett volna egy későbbi időpontban az ilyes halálmód. De ez nem az volt, mondja, figyelemfelkeltés csupán, egy igazi öngyilkos nem így csinálta volna. Mikor már megállíthatatlan közelségbe ér a vonat, akkor ugrik ki elé. Teljes testtel. Ám a díjak, kinevezések és a talán végre rendeződő családi viszonyok mind az ellenkezőjét teszik inkább valószínűvé. Hogy véletlen baleset történt. Végül, zárva a negyedórát, jó kufárként az előtte tornyosuló könyvkupacra irányozva a figyelmet, igazi krimivel kecsegteti a leendő olvasókat.

Alon-kommentár Ha már József Attila, sokkal érdekesebb lett volna az életműről beszélni, érthetően, hozzáértőn, feledve a bikkfanyelvet. Vagy esetleg, ha már mindenképpen a halálának körülményeit boncolgatnánk a születése évében, akkor engedjünk a szentségtörő kedvünknek tényleg kitárulkozni: taglaljuk a Szabad ötletek jegyzékét! Ez persze nem fekszik, így lett kriminológiai eset Attilából (annak mintájára, ahogy a Születésnapomra szövege esetenként progresszívnek nevezett trances kiállással csendül olykor fel a diszkotékák falai között). Ide lehetett volna csábítani valamely nagynevű (kortárs!) költőt, aki már évtizedek óta a nagy előd bűvöletében él, esetleg könyvet is írt róla, antológiába is válogatta a szerinte legjobbjait, vagy „csak” írott formájú méltató szavakkal üdvözölte a centenáriumot. Úgyszintén nem adta volna ki rosszul magát meghívni valamely József Attila-kutatót és -megszállottat, aki a tankönyvek életrajzi adatain túli érdekességekkel is szolgálhatott volna. Ne adj isten, Faludy Györgyöt, hátha akad még néhány frissen a tudatfelszínre bukkant anekdota, amit nem bocsátott még ez idáig közszájra. Bár igaz, e kísérlet a Fannyval közös playboyos fotók után jócskán meghaladná a büdzsét. Pedig olyan klasszul adta volna magát a bulváros vizekre evezés, hogy aztán addig nem áll meg a dolog, míg a Storyban nem olvassuk vissza! Ja, hogy tavaly semmi sem volt, csak valami kósza hírféleség keringett az Üveghegyen túli Könyvhétről, hogy ott mekkora überszuper lehet ilyenkor, pavilonok, szerzők, vásárlók, netán még olvasók is egy kupacon? Rendben, legyünk engedékenyek: kimutatható fejlődés van, nem gyors, kissé felemás, de a miénk.

Könyvhét monnyon le! (A tavalyi könyvhétről)