Becsődölt az EU: Nem kár érte

2005.06.24. 08:09

Abban is van valami báj - ha más nem is, hát a kiszámíthatóság nagyszerűsége -, hogy az a hatalmi tömb, ahova mi csatlakozunk, előbb-utóbb mindig beadja a kulcsot. Az Európai Unió is csak azért invitált minket lelkesen, mert amellett hogy itt még el lehet adni a nem visszaváltható pillepalackokat, az alulkultúrált nyugatiaknak fogalmuk sem volt a történelmünk eme konstansáról. Sovány vigasz, hogy most mi vagyunk az életképesebbek.

„Soha nem akarnék olyan klubhoz tartozni, amely olyan tagokat akar, mint amilyen én vagyok” – mondta ki a hallhatatlan sorokat Woody Allen, aki feltehetően nem gondolt arra, hogy az aranyszabály mandiner nélkül alkalmazható egy Magyarország nevű kis kelet-európai országra. Pontosabban csak alkalmazható lett volna, mert a magyarok nem tartották magunkat a fenti mottóhoz, így aztán úton-útfélen csatlakoztak klubokhoz – hol önszántunkból, hol erős külső ráhatásra -, amelynek mindig az lett a vége, hogy a klub tönkrement, szétzüllött, legyőzték - mikor hogy -, a tagok meg szétszéledtek.

Most éppen az új klub, az EU célozta meg az önfelszámolás nemes műveletét. Először a gyakorlatias politikában láthatóan roppant otthonosan mozgó francia és holland vezetők kértek a néptől magukra halálos ítéletet, majd a múlt hét végén a tagállamok miniszterelnökei önzőztek egy jót a kapu előtt, annyira belebonyolódva a cselekbe, hogy a meccs végére az egész bagázs a partvonalon kívül találta magát. Ahol aztán nem a kihagyott helyzet és az csúfos eredmény felett szomorkodtak, hanem továbbra is egymásra kiabáltak és csúnyákat mutogattak a középső ujjukkal.

Nem kell labdarúgóedzőnek lenni ahhoz, hogy megértse valaki: Meglehetősen nehéz egy csapatnak úgy nyernie, hogy a játékosok nem az ellenfelet, hanem egymást akarják legyőzni. Ez az egyszerű képlet láthatóan meghaladja a tagországok brüsszeli delegációinak értelmi szintjét, mindegyik az otthoni haveroknak akar fasza gyereknek látszani, nagy ívben téve arra, hogy a tökösség látszata és pár ezer forint per fő éves többletpénzért gallyra vágja az egész uniót.

Ami persze meg is érdemli, hogy becsődöljön, ebben a formájában legalábbis egészen biztosan. 2000-ben az EU-fejesek az úgynevezett liszaboni stratégiában megfogalmazták – a megfogalmazás mindig is flottul ment -, hogy 2010-re az Európai Unió a legversenyképesebb és legdinamikusabb gazdasággal rendelkezik majd a világon.

Ehhez képest szépen haladunk, most félidőben éppen úgy néz ki, hogy a se alkotmány, se költségvetés, amire akár még legyinthetnénk is, ha például gurulna a gazdaság biciklije. Csak hát nem gurul. Termelés már mutatóban is alig van errefelé, azt már évekkel korábban kivitték Kínába vagy Vietnámba. A legtöbb ember abból él, hogy légkondicionált irodák mélyén értekezik, a számítógépek billentyűzetét veri, tanulmányokat ír vagy papírokat tölt ki, amely tevékenységeket az köti össze, hogy teljesen funkciótanok, értelmük annyiban merül ki, hogy munkát adnak a tömegeknek.

És ne tessék nekem most a szolgáltatási szektor boomjáról beszélni, mert milyen boom az, ahol a minőségbiztosítás nevében vállalatrészlegek tízezrei visszamenőleg papírokat gyártanak meg nem történt eseményekről, ahol egészséges és értelmes emberek olyan jelentéseket írnak nap mint nap, amiket aztán senki nem olvas el? Ez nem boom, hanem hülyeség. Másrészt - egyes mértékadó közgazdászok szerint - termelés nélkül szart sem ér a gazdaság: ez a titka például az USA-nak, ahol a gyárakban még keményen futnak a szalagok.

A legsúlyosabb a helyzet Nyugat-Európában, amely versenyképességét jól jellemzi az a néhány héttel ezelőtti tévéhír, amely szerint Németországban ma egy jogosítvány megszerzése körülbelül egymillió forintba kerül, ezért aztán a németek külföldre – többek között Magyarországra – mennek autót vezetni tanulni, az ottani oktatók nagy bánatára.

Persze mi is tanulékonyak vagyunk, nemhiába küldi ide az EU nagytudású, Lajtán túli szakértőit. A héten például bejelentették, hogy a közeljövőben a pesti parkolóőrök 400 órás tanfolyamon vesznek részt, ahol majd frankón pszichológiát meg hasonló hasznos dolgokat tanulnak, mert az ilyesmi nélkülözhetetlen a szakmájukhoz. Hatékony befektetésnek, az anyagi és az emberi erőforrások optimális kihasználásának tűnik az ötlet, karnyújtásnyi közelségbe hozva a liszaboni célokat. És két hétig lehetne sorolni a példákat.

A költségvetési kudarc az önzésen kívül az ostobaságról is szól. Az önmaga gazdagságától elbutult Nyugat-Európa egyszerűen nem képes megérteni, hogy eddig tartott a dicsőség, kész, nincs tovább. Az egymillió forintos jogosítványt és a hasonló nagyságrendű fizetéseket, köszöni szépen, de nem kéri a világpiac. Ha a nyugatiak nem képesek megérteni, hogy mi, az olcsón és jól dolgozó keletiek – beleértve majd Törökországot és Ukrajnát - vagyunk az unió utolsó mentsvára, akkor szép lassan összedől az egész korhadó kóceráj.

Nem nekünk kellene hát tanulnunk a méregdrága pénzeken eltartott, mesemondáson kívül semmihez nem értő brüsszeli EU-szakértőktől, hanem fordítva. A magyarok, lengyelek, csehek és litvánok igencsak hatékony, tapasztalatokra épülő órákat tudnának tartani a túlélésből és a szükség szülte kreativitásból.

Csak hát a büszkeség, a rövidlátás és a felsőbbrendűségi tudat miatt ilyesmin soha nem vennének részt a gazdag lakótársaink. Így meg talán nem ártana elgondolkodnunk, hogyan is lesz ez így tovább, tapogatózni itt-ott, meg visszalapozni, mit is akart Kossuth azzal a Duna menti köztársasággal. Aztán ha az is tönkremegy, csatlakozunk Kínához.
.