Az idén megújult formában zajlott Vas megye legjelentősebb könnyűzenei rendezvénye, a SoudClash fesztivál. A meghívottak között volt a Kispál és a Borz, a Balaton, a Másfél, a Nyers és sokan mások. Nemcsak zenekarból volt sok, nézőkből is.
Idén kicsit nagyon más volt
Kezdjük a fontos változásokkal. A rendező Oladi Művelődési Központ (OMK) az idén úgy határozott, hogy nem húzza kétnaposra a fesztivált, lezavarja az egészet egy este alatt, két párhuzamos színpadon. Most már biztos, hogy jó döntés volt a „fedett pályán” csak kevés helyen alkalmazható módszer: így peregnek a koncertek, mindig történik valami, s szerencsés a két helyszín különbsége is: a színházteremben kulturáltan le lehetett ülni, szemlélődni, vagy egyszerűen csak lábakat pihentetni. A sokórás koncerteken ritka ajándék ám az ilyen. Nem mellesleg, az ide-oda vándorlásnak, a „Mi van a másik színpadon?” jellegű kérdéseknek van egy kis sziget-lehelete, az az érzés, hogy éppen talán most csúszunk le valamiről, s ez teszi izgalmassá a jó fesztiválokat - nem csak a zeneieket.
Ki kell mondani egy másik igazságot is: Az is jogos, hogy idén először nem kaptak meghívót a helyi amatőr zenekarok, így nem kell kényszerből végignézni tizedszer bizonyos csapatokat, amelyek láthatóan évek óta képtelenek a komolyabb előrelépésre.
Long Road és Praha
Maguk az események 8 óra tájban kezdődnek. A párhuzamos színpadi produkciók miatt afféle Dalnokok ligája zajlik: a színpad előtt álló nézők számának összehasonlításából gyors és abszolút egzakt tetszési indexet lehet kapni a produkcióra vonatkozóan. Az első „párharcot” például egyértelműen a szombathelyi Long Road nyeri a zalaegerszegi Praha ellenében. Míg a Praha esetében nagyon nem jön át, hogy miről is szól ez az egész, addig a Long Roadnál messzemenően: Néhány profi zenész összeállt, hogy szórakoztassa a közönséget nem túlságosan egyedi slágerzenével, de amit csinálnak, azt jól csinálják. Megfelelő médiahátszél nélkül valószínűleg nem lesznek sztárok, ám a helyi közönség már most (első koncert!) nagyon komázza őket, zászlós rajongótábor, miegymás.
Balaton és Colorstar
A liga második fordulója a Balaton-Colorstar mérkőzést hozza, valami irtózatos kontraszttal a két csapat között. A színházteremben a Balaton-koncerten generációs találkozó, ahol a zömében harmincas-negyvenes közönség – köztük Dr. Szabó Gábor korábbi szombathelyi polgármester - érthetetlen lelkesedéssel figyeli ezt a hajdani kultzenekart, amely mára láthatóan egy zeneileg és emberileg lepusztult romhalmaz, önmaga és a 80-as évek paródiája. Csak azért nem írjuk: árulása, mert közhelyesen hangzik.
Míg a tömeg Víg Mihály és csapata tanulságos kínlódását figyeli, az aulában az est egyik legszimpatikusabb zenekara, a Colorstar demonstrálja, hol is tart ma a zene, ha azt komolyan veszik. Minden sztárallűrtől mentes, nagyon szerethető dub-alapú zene ez, hol mélyről jövő lüktetéssel, hol könnyedebb, táncosabb felhangokkal. A budapesti csapat láthatóan alaposan bejön mindazoknak, akik nem borongnak a Balaton zenéjére a másik színpad előtt.
Hollywoodoo
A karakteres fazonokból álló Hollywoodoo tipikus koncertzenekar. A metállal való diszkrét távolságtartásból kifolyólag nem valószínű, hogy valaha is beszerezném lemezüket, de be kell vallani, koncerten nagyon lejön ez az élettel teli, funky-alapú, „dunántúli black-metál”, ahogy az énekes Trócsányi Gergely találóan bekalibrálja az elején a stílust. Mellesleg a Hollywoodoo-nak jutott az a hálátlan feladat, hogy kitöltsék az időt fő attrakció, a Kispál és a Borz előtt.
Kispál és a Borz
A szervezők úgy saccolják, közel ezer ember vett részt a rendezvényen. Hogy ebből hányan jöttek ki kizárólag a Kispál és a Borz kedvéért, azt persze nem lehet tudni, de feltételezhetően sokan. Kiemelt szerepüket jelzi, hogy egyedüli fellépőként koncertjük alatt nem üzemelt a másik színpad, érthető okokból. A Kispál és a Borz más kategória. Mit is lehet írni erről a koncertről, amely ugyan nem volt minden idők legjobb Kispál-koncertje, de ugyanakkor feszes, korrekt, kicsit olyan, mint az új lemez? Nyomják a számokat a zenekar 16 éves történetének különböző korszakaiból, Lovasi András jóval kevesebbet anekdotázik és magyaráz, mint általában, Kispál András pedig csinosabb (zakó, szövetgatya, fehér ing!), mint általában. Dióssy Ákos lelkesen fényképezi a többieket egy digitális géppel (a Sulinet keretében vette?). Egyedül Lecsó (Leskovics Gábor) néz ki szomorúnak, talán még a közelmúltban elhunyt zenekarát, a Pál Utcai Fiúkat gyászolva.
Nyers és Másfél
Kispálék után a tömeg egy része eloszlik; ekkor már jóval éjfél után járunk. A maradék – még mindig sok száz ember - ismét döntés előtt áll. Az aulában a szegedi Nyers nyomja a rockot, a színházteremben a budapesti Másfél instrumentális tánczenét szervíroz. A nézőszám-szavazás szerint az utóbbi a továbbjutó. Czutor Zoli hiába a szakma és a szakújságírók kedvence, oly sok év próbálkozás után tudomásul kellene talán vennie, hogy az a fajta zene, amit a Nyers csinál, Magyarországon, sajna, nem eladható. Így nem csoda, hogy jóval többen vannak a színházteremben, ahol viszont nagyon finom zenét nyom a Másfél. Pedig ez sem könnyű műfaj ám, énekes nélkül, hangszerszólók nélkül, csak a zene belső sodrására építeni. De a Másfél vég nélkül bírja ötletekkel, tényleg elképesztően jók, s ezzel az önfeledten táncolók is valószínűleg mélységesen egyetértenek.
Az estet – pontosabban a hajnalt – DJ Bosi és MC Kemon által gerjesztett party zárja az igényes dancefloor jegyében.
Végső konklúzió
A SoudClash fesztivál legnagyobb érdeme, hogy úgy állítja a kortárs könnyűzene legkülönbözőbb szegleteit (pop, rock, metál, dancefloor) egymás mellé a színpadra, hogy azokat kivétel nélkül mégiscsak összeköti egy minőségi minimum, amely mellesleg magasan a mai magyar zene átlaga felett van. Ezért is különlegesen jó érzés, hogy az idén ilyen sokan kilátogattak az OMK-ba.
És még valami. Három év után már tisztán látszik, hogy megint csak született valami ebben a városban és a megyében, ami feltétel nélkül vállalható, s amire büszkék lehetünk.
