Férjem szokta mondogatni, minek siessünk, nem is biztos, hogy jó irányba megyünk. Lehet, hogy ezt mondja a városvezetés is a ciklusokon áthúzódó . A Fő tér sincs éppen elkapkodva, vagy tán most épp mégis, mert ki újít fel ma saját zsebből főteret? A történelmi sétaút viszont már ki van (alap)kövezve.
Férjem szokta mondogatni, minek siessünk, nem is biztos, hogy jó irányba megyünk. Lehet, hogy ezt mondja a városvezetés is a ciklusokon áthúzódó . A Fő tér sincs éppen elkapkodva, vagy tán most épp mégis, mert ki újít fel ma saját zsebből főteret? A történelmi sétaút viszont már ki van (alap)kövezve.
Férjem szokta mondogatni, minek siessünk, nem is biztos, hogy jó irányba megyünk. Lehet, hogy ezt mondja a városvezetés is a ciklusokon áthúzódó . A Fő tér sincs éppen elkapkodva, vagy tán most épp mégis, mert ki újít fel ma saját zsebből főteret? A történelmi sétaút viszont már ki van (alap)kövezve.
Hát a hely, ahol most az Öntő meg a Saághy utcaiak élnek nem túl vonzó. Talán ha akkor, amikor a lakók a házakat ide képzelték, vigyázó szemeiket nem csak a bűbájos magnóliafára, meg a Saághy-kastély kertjében virágzó hóvirágokra vetették volna, hanem a rendezési tervre is, akkor számolhattak volna azzal, hogy előbb-utóbb buknak néhány milliót az életük munkája árán felépült ház árából - plusz benzinbűz meg zaj.
De lehet, hogy számoltak. Fehéret, feketét, tarkát, három Wartburgot, nyolc Trabantot, meg két Skodát. Ki gondolt napi ezerötszáz autóra a történelem előtti időkben, amikor a gyerekek kiszaladtak az utcára, ha elment a ház előtt egy „ótó”. Akkortájt azok a multiláncok meg ingatlanbefektetők, akik most építkeznek erről is meg arról is, még nem is léteztek, utóbbiak tán édesanyjuk álmában se.
Változnak az idők, csak a magnólia hajt ki minden évben, most már lassan száztizedszer rendületlenül, kitartóan, amíg mellette elvezetendő út meg nem mérgezi. Ennél, lehet, jobb a gyors halál: ásó, kapa, láncfűrész válasszon el minket a Saághy örökétől.
Nem akarok ironizálni a más baján, érzem én is forgalomterhelést, ha nem akarok egy kilométert kerülni, öt percig ácsorgok a Körmendi út foszlott járdájának szélén, szívom én is a benzinbűzt. De tudnának mesélni a Brenner körúton, a Jókai park mellett élők is, száguldó kamionokról, meg mókushullákról. Kilencven évvel ezelőtt, amikor azt az utat tervezték, az ötvennel haladó automobilokat kiröhögték a dióvadászok. Utak, utcák, melyket kinőttük napi többtízezer autóval.
Például kinek jutott volna eszébe száz évvel ezelőtt a belvárosba, a Kőszegi (akkor még azt hiszem Föl) utcába telepíteni parkolólemezt, annak a tizenhárom konflisnak meg nyolc lovaskocsinak, amely betért. Hát most muszáj, és nem konflisnak. Igaz, hogy a világ jobb városaiban nem engednek be a történelmi belvárosba gépkocsit, nemhogy még parkolókkal kényeztetnék őket, de hát kell. Parkoló-megváltásokkal sáros a város.
Egy jó kis kampány olcsóbb lenne mindenkinek, mármint hogy ne szennyezzük be azt, amink még van, ne keserítsük a belvárosban lakók életét benzinbűzzel, ne bosszantsuk egymást parkolóért folytatott harccal, az aranyövezet árát költsük inkább fagyira, gyalogolni jó, meg nem olyan nehéz az a két pár kínai frottírzokni, rakjuk le a kocsit egy utcával odébb.
Ha lenne egy utcával odébb. Persze most már lesz, egy kerek (bocs, hosszúkás) történelmi (hajdan az éjjelit ide ürítették) utcával odébb. A Fő tértől. Mely tér valóban történelmi, nem csak annak keresztelik, és amelynek pangó kereskedői, vendéglátósai bizonyára tapsolnak a konkurenciának. Vagy fogják magukat, ők is odébb mennek. Akkor meg minek az a sápadt, a demó szerint dísznek éppenséggel nem nevezhető új burkolat, meg a szökőkút ódivatú szobrokkal a Fő térre? Betonozzuk vissza, hintsük be sóval, vagy írjunk ki újabb pályázatot, mihez is kezdjünk vele.
Történelmi sétaút. Az lehetne a fél város, ha ápolná, és nem eltakarná azt, amije van. Mondjuk azt a néhány emléket Savariából, amely elvétve még látható. A Romkertet például (ellepi a szemét) meg mozaikot (mállik). Meg lehetne mutatni az OTP alatti köveket, vízvezetéket, az Iseumot (ebből tán lesz valami), a lapidáriumot, (ami sosincs nyitva, csak ha nem érek rá, meg a peches turista is épp a dolgozóba tölti idejét). Meg Szent Mártont, aki szintén antik valahol.
Apró kis nyilak mutatnák az utat, merre tovább, egy-két presszót útba ejtve, ahol egy Claudius érmével megtoldanák a visszajárót, beváltható százasért a jegy árából a legközelebbi kulturális helyen, akár az arborétumban. Nem csak turistáknak, hanem a helybélieknek is. Nekünk, akik nem járunk sehová, csak az Öntő utcán, és siránkozunk, milyen is az a hely, ahol élünk, amit kinőttünk, és amihez mégsem nőttünk fel.