Vélemény

Indul a reform - Bátran szívassuk meg a tanárokat!

2006.05.23. 21:20

A kiszivárgott hírek szerint újabb reform előtt áll az oktatás, ami azt jelenti, ismét jól seggbe rúgják a tanárokat, más kérdés, hogy egy átlagos tanár annyira le van május végére amortizálódva, hogy ilyen apróságot észre sem vesz. No meg azt is megszokta, minden nagyhangú kötekedő először őt vágja nyakon, mert a szerencsétlen úgy sem üt vissza. Egy bátornak ígérkező reform margójára.

Kérem tisztelettel, Magyarországon immár több évtized óta folyamatos az oktatási reform, időjárástól, kormánytól, minisztertől függetlenül állandóan folyik a rendszer buzerálása. Ez nagyjából és egészében azt jelenti, hogy bizottságokat állítanak fel, szakértőket kérnek fel, tanulmányokat írnak és iratnak, piszkos drágán, nyilván. Ez utóbbi persze nem számít, egyrészt mert az oktatás az olyan, hogy azt reformálni kell, meg hát „stratégiai kérdés”, ahogy ez naponta háromszor-négyszer elhangzik a fent említett bizottsági tagok, szakértők és tanulmányírók szájából, másrészt a suska zöme úgyis a cimbik zsebébe megy.

A tanárok immár régen nem mondanak semmit. Őket valahogy mindig elfelejtik megkérdezni, mit is gondolnak az éppen folyó nagyszabású reformokról, igaz, ha megkérdeznék, akkor sem nagyon mernék a nyomorultak elmondani, mi is van a fejükben. A kussolásból nagy baj nem lehet, meg amúgy is megszokták, hogy hallgass a nevük az igazgató, az önkormányzat botcsinálta szakértői, a szülők, sőt újabban a diákok előtt is.

A tanárok nem beszélnek tehát a korábbi nagyszabású reformok eredményéről és hatásfokáról, de a sikereket meg lehet ítélni abból, hogy a diákjaink egyre lejjebb csúsznak a nemzetközi összehasonlító teszteken, hogy soha ennyi funkcionális analfabéta nem került még ki az iskolapadból, hogy az iskolarendszer és a munkaerőpiac köszönőviszonyban sincs egymással, hogy a diplomák zöme még arra sem jó, hogy krumplit süssünk vele a McDonald’s hátsó szegletében, hogy a pedagógusok társadalmi megítélése mélyen a kefekötőké alá süllyedt, hogy a tanárképző főiskolákon az oktatók sírógörcsben törnek ki, ha arra gondolnak, kik fogják az elkövetkező nemzedéket oktatni, meg hogy kik és hogyan kapnak diplomát jelenleg Magyarországon.

Szóval addig-addig reformálták az oktatatást a különböző politikai erők, hogy mára kijelenthetjük, hogy az egy akkora csődtömeggé dagadt, hogy egész Kelet-Európában nincs az a mennyiségű billenős IFA, amennyivel belátható időn belül el lehetne hordani az útból.

Az elmúlt évtizedekben a reform zászlaja alatt kétféle markáns politikai hozzáállás létezett. Vagy egy kézlegyintéssel elintézve a témát az éppen aktuális társadalmi-gazdasági folyamatok elé vetette prédának az oktatásügyet, vagy ráhagyta Magyar Bálintra, hadd kísérletezzen vele kedvére, végül is miért ne, egyszer véletlenül akár be is jöhet neki valami, ha meg nem, akkor nem. Lett is eredmény. Amíg a kézlegyintés például azt eredményezte, hogy a tűzhöz közel álló kevesek iszonyatos – döntően állami – pénzeket tudtak magánzsebbe kiszivattyúzni a köz- és felsőoktatásból, miközben soha ilyen alacsony színvonal nem volt iskoláinkban, addig Magyar miniszter áldásos tevékenysége következtében hatalmas energiát fecceltek bele az ebben a formájában totál értelmetlen érettségibe és a káoszba fulladó felsőoktatási reformba. Közben azért a szivattyú sem állt le.

Hogy Gyurcsányék most éppen mivel is foglalkoznak a zárt ajtók mögött, az nemsokára kiderül, mindenesetre több mint aggasztó, hogy a kiszivárgott hírek szerint a megszorításokat az oktatáson kezdik. Ha jól emlékszem, a kormányfő korábban a „bátor” jelzővel illette a leendő változásokat, ami meglehetősen furcsa értékfelfogást sugall. Bátorság ezek szerint nem ahhoz kell, hogy odaszólok a politikustársaknak, hogy tessenek már kevesebbet lopni, sem ahhoz, hogy leépítem a gigantikus államapparátust és a szürreális nevű és hatáskörű állami szervezeteket, igazságosabbá alakítom az adórendszert vagy szembemegyek az orvosi lobbival, hanem ahhoz, hogy megtalálom a legkiszolgáltatottabb társaságot, megsuhogtatom a fejük felett a kardot és rájuk mutatok: ők a bűnbakok, velük kell kezdeni.

Hogy az oktatással valamit kezdeni kell, az persze tény, de hogy erre éppen most, a hét szűk esztendő kapcsán gondoltak, az jellemző. Ráadásul az eddig megszellőztetett tervezetek is vitathatók, hogy finomak legyünk.

A felsőoktatással valóban iszonyúan elszaladt a ló, mind diák-, mind oktató-létszámügyileg, és az is igaz, hogy egyesek talicskával tolják haza a pénzt, miközben az állam majd belerokkan a rendszerbe. No de ezt akkor kellett volna átgondolni, mielőtt bedobták a gyeplőt a lovak közé, mielőtt hagyták diplomagyárrá zülleni a legpatinásabb egyetemeket. A kialakult állapotokról legkevésbé azok a diákok tehetnek, akiktől most majd utólagos képzési hozzájárulásnak nevezett tandíjat szednek, ami önmagában is ésszerűtlennek tűnik, mivel az irányba tolja a szekeret, hogy a majdani diplomásaink a fekete vagy szürkegazdaságban helyezkedjenek el, vagy még inkább nonszensz, hogy azok, akik a magyar állam által finanszírozott tanulmányaikat majd külföldön kamatoztatják, nem fizetnek vissza semmit. Igazi magyar reform.

Egy másik, a tanárokat érintő elképzelés szerint meg kell növelni a kötelező óraszámokat, és ettől majd nagyon jó lesz nekünk, de főleg a költségvetésnek.

Hogy Magyarországon a gyerekhiány miatt sok településen iskolákat kell bezárni, az sajnos tény, és az is igaz, hogy sok országban több órát nyomnak a pedagógusok, mint nálunk. A valóság azonban itt is árnyaltabb. Egyrészt ha egy településen megszűnik egy iskola, az nem csak – sőt főleg nem – gazdasági kérdés, másrészt ha valaki dolgozott egy magyar általános iskola katedráján, minden percért verejtékesen megküzdve, az tudja, hogy a munkaórák száma nagyon viszonylagos. Az önmagában is nagy szorzószámmal bíró verejtéken kívül ide kell sorolni a vég nélküli házi és központi dolgozatokat, a versenyre felkészítéseket, az iskolai ünnepélyeket, a szülői értekezleteket a családlátogatásokat és hatszáz hasonló ügyet, aminek következtében május végére – azaz éppen ezekre a napokra - a tanári szoba és lakói katasztrófa sújtotta területté amortizálódnak. Biztos jól esik nekik a bejelentés mint a társadalmi megbecsülés újabb jele.

Egyébként nem az a baj, hogy felvetődik a tandíj vagy a közoktatás ésszerűsítésének kérdése - mert valóban kellene ezekről értelmesen beszélni - hanem az, hogy ez az újabb, hirtelen felindulásból elkövetett nekirugaszkodás megint mennyire kisszerű, felszínes, megalázó és félrebeszélő. Arról nem is beszélve, hogy roppant gyanú ébredt bennünk, hogy a bátor oroszlán ezután is beteg antilopokra fog vadászni, és hagyja a francba a hiénákat.

További cikkek

Vélemény

Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Vélemény

Termékpárbaj: HVG kontra Heti Válasz

Ajánló

Ez is érdekes lehet



.