Nagy Imrére emlékeztünk csütörtökön, a mártírhalált halt miniszterelnök kivégzése évfordulójának előestéjén. A szombathelyi ünnepségen az újságírónak nem sok dolga akadt, mert ünnepi beszéd nem volt, így emlékezhetett ő is csöndesen.
Meg tűnődhetett is. Vajon miért vagyunk ilyen kevesen? Körülbelül annyian, ahány nemzetőr lelte halálát a Széll Kálmán és a Vörösmarty utca sarkán. Ez az alkalom róluk is szólt, a Polgármesteri Hivatal Versmondó Köre és Joós Tamás énekmondó műsora is, az a ház és a szobor is.
Civilek, városi polgárok alig voltak, az Ötvenhatos szövetség, nyugállományú katonatisztek, rendőrök, a megye és a város jegyzője, Szombathely polgármestere, egy szocialista képviselő, szép számmal az MDF és ifjúsági tagozata, az IDF, Puskás Tivadar képviselő személyben a KDNP, Feiszt György alpolgármester az SZDSZ színeiben, Prugberger Emil a Pro Savaria egyesületet képviselve jelent meg a városi ünnepségen.
Persze, mindenki magát is képviselte, aki távol maradt, az is. Épp csak szembe jutott egy másik ünnep, ahol még mindenki ott volt, lobogó hajak és szavak, emlékezetes beszéd, síró emberek a téren és rádió előtt. Ennyi volt, az akkor volt?
Ezen a nyári estén nem volt protokolláris koszorúzás, szónoklatot se kellett végighallgatni kényszeredett udvariassággal, mert rendhagyó módon elmaradt, mert mit is lehetne mondani, meg minek. Himnusz volt és szózat. Meg Nagy Imre, fiúk a Corvin közből, meg Szombathelyről. Rózsa, mécses. Reggelre kialszik.