Horvátország most

Nem minden kacskaringó nélkül találtunk egymásra a horvát tengerrel, hogy aztán a kezdeti szimpátia szerelemmé fejlődjön. Az immár hagyományossá váló idén sem maradt el, és örömmel jelentjük, hogy a lényeg változatlan: Horvátország minden szeplőjével együtt szerethető, sőt, a szeplők teszik igazán szerethetővé. És miért ne legyünk szubjektívak? .

Nem minden kacskaringó nélkül találtunk egymásra a horvát tengerrel, hogy aztán a kezdeti szimpátia szerelemmé fejlődjön. Az immár hagyományossá váló idén sem maradt el, és örömmel jelentjük, hogy a lényeg változatlan: Horvátország minden szeplőjével együtt szerethető, sőt, a szeplők teszik igazán szerethetővé. És miért ne legyünk szubjektívak? .

Előzmények

Amikor rátört – akkor még kisebb – családunkra a rendszerváltás és vele együtt a szabad utazás mámora, az évtizednyi hiánypótlás szempontjából valahogy sok minden fontosabb volt, mint a tengerparti pancsikolás. Így az első külföldi utjaink zömét – a pénztárcánk vastagsága mellett - a kulturális éhség és a kíváncsiság motiválta. Ezért aztán minden volt, az ultra-low -budget buszos Skócia-nézéstől kezdve a Zakopane-piacon kialkudott szobaáron át a bécsi diákszállóig, csak a tenger nem került szóba, vagy ha igen, csak ajakbiggyesztés szintjén.

Mígnem aztán egy nyáron hirtelen felindulásból beültettük a gyerekeket a hátsó ülésre, és a balkáni háború egyik félidejében lehúztunk a görög tengerre. Azt mondják, a görög tenger a legrosszabb kezdés, mert utána mindent ahhoz viszonyít az ember. Lehet benne valami, mindenesetre innentől kezdve valami húzott a nagy sós víz felé, csak hát a balkáni háborúk miatt Görögország mostoha lett, nem is beszélve Horvátországról.

Így mire legközelebb összegyűlt a pénz, Dél-Olaszország került a célkeresztbe, nem utolsósorban azért, mert az észak-olasz strandokról kapott képeslapok kellőképpen elrettentőnek tűntek a zsúfoltságukkal. Így először a Gargano-félszigeten fekvő Vieste volt az úti cél, majd két évre rá Szicília. Mindkettő emlékezetes volt, ez utóbbi a távolság miatt is, amit egy öregedő kisautóval gyűrtünk le oda és vissza.

Csak megtaláltuk Horvátországot is

Ekkor jött az ötlet, hogy próbáljuk ki végre Horvátországot is, elvégre már nem lőnek, és az sem lehetetlen, hogy a horvát tenger kérdésében megosztott közvélemény hátha azon részéhez tartozunk majd, akik szerint felesleges egy tengerpartért átutazni Európát. Így hát első utunk a Dubrovnik melletti Orebicbe vezetett, majd a következő évben kipróbáltuk az Isztriát is. Mindkét helyen remekül éreztük magunkat, de amit igazán kerestünk, azt csak tavaly, a Zadar melletti Petrcane faluban találtuk meg. A helyről és környékéről már bőségesen írtunk, amúgy is többet beszél minden dicséret helyett, hogy – életünkben először – visszatértünk egy tengerparti helyszínre.

Horvátország lassan változik

Ha valaki többször jár egy helyen, jobban rááll a szeme az apróságokra, több ideje van eltűnődni a dolgokon, értékelni a részleteket.

Például hogy Horvátország lassan változik, számukra mintha nem volna sürgős a modernizáció. Vagy legalábbis másféleképpen. Még mindig jóval kevesebb a nagy bevásárlóközpont és a hipermarket, mint nálunk, és habár a boltok egyre több külföldi árut árulnak, ha sörről van szó, még mindig a Karlovacko a és az Ozujsko a sláger, és hasonlóan szegényes például a benzinkutak választéka.

A turistaipar óhatatlan velejárója a multikulturális gagyi tombolása, és ez Horvátországban is így van, de mivel az ilyen jellegű tevékenységben - éjszakai bébidiszkó, hajnalig tartó technoparti, stb.- élenjáró nagy szállodák csak kevés helyen dominálják a partot, jóval nagyobb esélyünk van kifogni a helyi zamatú szórakoztatást, vagy még jobb: a mediterrán viszonylatban korai esti elcsendesedést.

Horvátország nem szeplőtlen, főleg a nyugat-európai viszonyokat váróknak nem. Zadar például Miskolcnál is lepattantabbnak tűnik, a nyaralók és a parti büfék némelyike is inkább a hetvenes évek Balatonjára emlékeztet, mint mondjuk Olaszországra, és a nyelvtudás jócskán hagy kívánnivalót, de mindez csupán ráhangolódás kérdése, mert ha elkapjuk a látószöget, értékelni tudjuk a személyességet és sokkal inkább magunkénak érezhetjük Európa egyik legszebb tengerpartját, mint a lélekölő nagyüzemekké vált riviérákat.

Szóval valahogy olyan emberszabású az egész, ahol találkozik észak és dél, kelet és nyugat, ahol békésen megférnek a járdaszigeten legelő birkák, a kikötőkben horgonyzó milliós jachtok, a kertekhez kötelezően tartozó nyitott tűzhelyek, a gaz, a szemetet kesztyűben szedő karbantartók, a nyaralók között futkározó gyerekek és a fülig érő szájú pincérek. Mindez együtt sokban különbözik Magyarországtól, de valahol mégis nagyon közel van.

Nem ez volt az utolsó

Azt mondja a házigazdánk, hogy nyáron automatikusan ellustul a környéken mindenki, az ember alig tesz-vesz egy kicsit, máris fáradtnak érni magát.

Lehet benne valami. Mikor tavaly ott jártunk, Magyarországon 15 fok volt, Zadarban tízzel több. Idén hét napból hat volt napos, igaz, a szél olykor nekidurálta magát. Talán jobb is, mert állítólag Dalmáciában gyakorlatilag május óta tart a hőség, nem ritkán 37 fokos kánikulával.

Így aztán mi is a közeli strand és a szállás között ingázunk, és leginkább a buvárszemüveg, a gumimatrac, a parti büfé, a puha borítású könyvek és a végtelenbe nyúló alvások köré szervezzük életünket.

Néhányszor beülünk a helyi étterembe is, amely kétségkívül drágább, mint a mieink, de annyira mégsem, és nagyjából minden más ár tekintetében is ez mondaható el. Kiegészítve azzal, hogy egy idő után komoly rutinra lehet szert tenni, hogy mi az a kevés, amin érdemes spórolni, és mi az a sok, amin nagyon nem, mert ha osztunk, szorzunk, viszonyítunk, nagyjából az jön ki, ami itthon.

Mivel az autópályán az alagutaknál továbbra is fennáll az eldugulás veszélye, visszafelé ismét a tavaly letesztelt tengerparti úton kanyargunk fel Zadartól Senj városágig. Kilométerben nagyjából ugyanannyi, kanyarból és látványból viszont sokkal több, időben isten se tudja, nekünk mindenesetre ismét bejön.

Az egy hét amúgy egy szűk szemvillanásnyi idő alatt repül el a parton, a helyzet – és a kialakuló addikció – súlyosságát mutatja, hogy a hazaindulás előtt hirtelen felindulásból egy lehetséges szeptemberi szállásfoglalást is megígérünk a házigazdának. Könnyen lehet, komolyan gondoltuk.

Korábban:

Petrcane - Zadar
Képgaléria a környékről