Vélemény

Mi ez a bűz?

2006.09.03. 21:10

Gondolom, nem mondok újat, hogy a jelek szerint itt mostanság valami nagyon nincsen rendben. Nem arról van szó, hogy akkor szocialisták vagy a Fidesz, hanem hogy ebben az országban semmi nem úgy működik, ahogy kellene. Mintha mélyen alul rohadna valami, és a bűz most érne fel töményen a felszínre. Mert ha a bevétel kilencven százalékát mindig ugyanaz a tíz százalék lapátolja haza, a többi meg permanens szív, mint az ipari porszívó, akkor mindegy, hogy reform, vizitdíj vagy füstadó, mert az államforma: banánköztársaság.

Mottó:

"Az, hogy miként kell meggazdagodni,
hogyan kell spórolni és befektetni,
megtanulható." (Kóka János)

„Meghalt András” – hív fel este öcsém elcsukló hangon. „Autóbaleset, fenn van az interneten, úgy keresd, hogy a vétlen sofőr az áldozat. Itthon mindenki kivan, gondolhatod. Annyi idős volt, mint te”. Aztán hosszú, gyanús csend után halkan hozzáteszi. „Te, megfigyelted, az utakon mostanában mindenki meg van hülyülve. Nem lát, nem hall senki, az egyik mert rohan valahova, a másik meg magába zuhanva álmodozik vagy aggódik.”

Nem ismerem a közlekedési statisztikákat, tényleg érdemes lenne egyszer egy részletes elemzésnek alávetni őket, és húsz-harminc évre visszamenőleg párhuzamba állítani az éppen aktuális közéleti történésekkel, lehet, érdekes dolgok jönnének elő, habár a lényeg nyilván akkor is csak spekuláció és bizonyíthatatlan gondolatmenet lenne.

Az viszont biztos, hogy valami bűzlik itt, és nem is kicsit. És nem arról az érdektelen kérdésről van szó, hogy most szocialisták vagy Fidesz, hanem valami sokkal mélyebb, sötétebb átokról, arról, hogy ha szanaszét nézünk kis országunkban, elektromos mikroszkóppal sem lehet találni olyant, ami úgy működne, ahogy kellene, vagy ami az lenne, aminek látszik.

Azt még lenyelnénk, hogy nem frankó a költségvetés és az államháztartás, de az már nehezebben emészthető, hogy semmi sem frankó. Mindenki a szeme előtt levő dolgokon szörnyűlködik, de titokban azért bízik benne, hogy máshol nem ez van. Pedig de. Példaként az építőiparban a kontárok és a végtelen körbetartozások ideje van, az élelmiszeriparban a titokzatos adalékoké, a bankokban a félreinformálásé.

Aki ilyen helyen dolgozik, az tudja, hogy nálunk a multinacionális cégek nem a hatékonyság, hanem az irracionalitás melegágyai, hogy az iskolák legfőbb funkciója, hogy a gyerek ne legyen otthon, hogy a jóléti intézmények jobban szeretnek magukra költeni, mint a célcsoportra, és hogy a végtelen sort rövidre és kaptafához zárjuk: a sajtó mifelénk a kiszolgáltatottságról és a hatalommal való összefonódásról szól, nem a közélet kontrolljáról. És ami a lényeg: bárhova néz az ember, mindenhol és mindig – függetlenül az aktuális kormánytól, a makrogazdaság pillanatnyi állapotától, holdtöltétől és napnyugtától - ott vannak a lenyúlók, azok az figurák, cégek, maffiózók, Nyuszi barátai és üzlettársai, akik az adott alrendszerből folyamatosan kiszivattyúzzák a közösen kiizzadott pénzt, morzsákat hagyva a málészájú többségnek.

Az a nagy földrajzi helyzet, hogy nem mi, hanem a pénzszivattyúk kezelői voltak mohók, és markoltak nagyobbat a kelleténél az elmúlt öt-hat évben, mert hát akárhogy erőltetem a memóriámat, valahogy nem emlékszem, hogy a középosztály annyira dorbézolt volna a Kispityerben vagy az olasz fagyizóban, vagy féktelenül túlköltekezett volna a Lidlben és a strandok lángossütőinél. Merthogy állítólag most ezt kell visszafizetnünk.

Mi több, erős a gyanú, hogy az elbocsátások, a tandíj, a vizitdíj, a megemelt adók, járulékok és extra-munkaórák is leginkább azt célt szolgálják, hogy az a bizonyos tíz százalék továbbra is talicskán tolhassa haza a pénzt, talán még többet, mint eddig. Ez lenne hát az új egyensúly? Mert hát barátaim, különös műtét az olyan, amely pont a fekély gócpontjához nem nyúl hozzá.

„Banánköztársaság lettünk” – foglalta össze rezignáltan a minap a nappalimban a fejleményeket egy sokat látott ismerősöm, pedig még bor sem fogyott akkor.

Kérem tisztelettel, nem erről volt itt szó az új kor hajnalán. Arról meg aztán főleg nem, hogy a suskát hazalapátolók pofátlanabbik része mindeközben ostoba szöveget nyom társadalmi szerződésről, új egyensúlyról, változásról, 100 lépésről és hasonló sületlenségekről, mikor is az egyetlen kérdés az: hogyan lehetséges, hogy Magyarország 2006-ban az Európai Unió tagjaként – egy kiváltságos, törvényen kívüli elittel, egy görcsösen fulladozó középosztállyal és milliónyi valódi szegénnyel – nem a jóléti társadalom, hanem a harmadik világ felé sodródik, ráadásul egyre reménytelenebbül.

A legszebb az egészben, hogy a havi sokmilliót kaszáló, bankszámlákon és vállalkozásokban milliárdokat felhalmozott vékony elit beszél szükséges megszorításokról, kacsingatva biztatva, hogy gyerünk emberek, meg lehet ezt csinálni, rajtatok múlik. A húrt talán nem kellene túlfeszíteni, mert hát mi múlik rajtunk, faszikám? Amikor valaki 70 ezer forintot visz haza a hónap végén, az nem csinál meg semmit, rajta nem sok múlik, még ha ezer évig él, akkor sem. Szóval jobb lenne nem firtatni cinikusan ezt a „kin múlik?” dolgot, meg a meggazdagodás tudományát: ha valakinek nincs mit betennie a bankba, akkor nehezen lesz abból helikopter, legfeljebb az agya durran el, ha valaki ezt próbálja neki beadni.

Egy tavaly érettségizett szombathelyi gimnáziumi osztály – Győrben, Pécsen és Budapesten tanuló – tagjai nemrég összejöttek egy osztálytalálkozó erejéig a Malomban, és a beszélgetés során kiderült: a jelenlevők mind egy szálig külföldön akarnak dolgozni. Itthon nincs jövőjük – mondták - , ha állásuk lesz is véletlenül, csak megalázó összegért, mert a pályakezdőknek újabban úgynevezett menő szakmák sincsenek már nagyon. Semmi sincs. Két évvel ezelőtt még dühösen rágtam a szám szélét az ilyen beszédért, ma már inkább sajnálom és megértem őket. A mi szaglószerveink már kissé eltompultak a folyamatos igénybevétel során. Ők már keményen érzik a bűzt.

További cikkek

Vélemény

Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Vélemény

Termékpárbaj: HVG kontra Heti Válasz

Ajánló

Ez is érdekes lehet



.