Ne kerteljünk: Büdös lett a fizikai meló. Valahol persze érthető, hogy lányaink és fiaink iszonyúan nem akarnak munkásruhát ölteni, de annyira azért mégsem.
Állítólag Rómában nehezebb normális vízvezeték szerelőhöz jutni, mint megvesztegethető parlamenti képviselőhöz. Nem tudom, igaz-e, még nem próbáltam az olasz fővárosban egyiket sem, itthon is csak az első tesztig jutottam. Sikerült a dolog, de meg kell mondanom, nem volt egyszerű. Vagy féltucat mestert nyűttünk el az elmúlt évtizedben, egyik ivott, a másik sértésnek vette, amikor csőtörés esetén szerettem volna, ha még aznap jön, a harmadik vállvonogatva állt a probléma előtt, majd a biztonság kedvéért cafatra verte a fürdőszobát. A többségük szimplán pofátlanul átdobott a palánkon, munkadíjban lazán verve az ügyvédi átlagot. Most ráakadtunk az igazira, ért hozzá, korrekt árakon dolgozik, csendes, intelligens. Nevét és címét csak a legjobb barátoknak mondom, nehogy elhoppolja a nagyvilág. Szóval itthon is jóval egyszerűbb ügynek tűnik egy alig használt politikus bevásárló kosárba tétele.
Az egyik szomszéd ezen a nyáron lakásfelújításához olyan építőipari brigádot fogott ki, ahol a villanyszerelő sok szabadidővel rendelkező számítógép-programozó volt, a kőműves pedig egy jobb sorsra érdemes forgalomirányító. Ez úgy derült ki, hogy szomszéd rákérdezett: gyanút fogott, mikor látta, hogy a fal dőlésszöge megegyezik a pisai toronyéval, a villanyvezetékek többségét pedig sikerült a vakolaton kívülre hagyni. Elzavarni persze nem merte őket, mert nyár derekán honnan a túróból akaszt le igazi kőművest meg villanyszerelőt.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy jó mestert soha nem volt egyszerű találni. Erre mindenkinek megvannak a társaságban elsüthető hálás történetei, erőteljes humor és horror felhozatallal. Mégis, ennyire súlyos talán soha nem volt a helyzet, s a java még csak a következő években jön. Ha megnézzük a továbbtanulási statisztikákat, látjuk, meghökkentően kevesen választják a szakmunkásképző intézeteket, az ott tanítók szerint ráadásul a tanulók többségből sok minden lesz, de normális szakmunkás egészen biztos nem.
Büdös lett a fizikai munka. Amíg pár évtizede még abszolút vállalható, sőt divatos karriernek számított egy autószerelő, esztergályos vagy festő szakma, mára az ilyesmi több mint ciki. A fiatalok irodákban képzelik el jövőjüket, akkor is az alaptantárgyakból éppen hogy összevakarják az elégségest. Mivel az oktatás ma már gyakorlatilag csak a pénzről szól, az nem megy főiskolára, aki nem akar, aztán a használhatatlan diplomával a zsebben jöhet az áhított iroda. Elvégre erről a világról beszélnek a haverok, a filmek, a reklámok.
A multinacionális cégek alkalmazzák is ezeket a fiatalokat, végül is nekik irodákban sem kell más, mint a szalagnál, gyorsan betanítható, nyomott béren tartott robotok, akik nem gondolkodnak, nem beszélnek vissza, akiket a végtelenségig kifacsarnak, majd ha nem kellenek a Kínába költözés miatt, egy szép reggelen elbocsátják őket. Ne legyenek illúzióink, a fiatalok nem fogják megbánni, hogy annak idején nem például autóvillamossági-szerelést tanultak, az agyukat addigra már teljesen kilúgozta a környezet, saját helyzetükre sem fogják fel, boldogok, hogy kiszolgáltatottak lehetnek. Ki van ez találva.
Persze könnyű ám leírni mindezt. Pedagógusként tényleg kényelmetlen olyant mondani, hogy Pistike jobban járna, ha nem menne gimnáziumba vagy főiskolára, mert utálja a bezártságot és a kötöttségeket, ellenben remek a kézügyessége, józan esze, üzleti érzéke sem utolsó, s megbecsült mesteremberként valószínűleg halálra fogja magát keresni. Szülőként még nehezebb elfogadni egy ilyen döntést, mert ellenkezik a korszellemmel, örülnek, hogy a gyereknek megadatott az, ami esetleg nekik nem, meg különben is kínos lenne magyarázkodni rokonoknak, ismerősöknek.
Így hát Pistike irodában végzi, képességeit eltemeti a társadalom. Mi meg magunkra vessünk, ha tíz év múlva azért akarunk lakáscserét, mert nincs ember, aki képes lenne kicserélni a folyós WC tartályunkat.