Velencéhez térkép nem szükséges, egy masszív cipő viszont igen. A képeslapokról és útikönyvekből ismert épületek mellett kihagyhatatlan a vízi közlekedés. Kipróbáltuk a gondolát is: az útvonal és az időtartam is gondolásfüggő, ahogy az ár is, két személyre 80-100 eurót kérnek egy körért. Magányosoknak nem ajánlott program. Az éttermekbe 20 euró per fő költőpénz alatt nem érdemes beülni.
Velencei túrához mindenekelőtt húzz a lábadra kényelmes cipőt… A tömegközlekedés értelemszerűen nem a város erőssége – már legalábbis nem a központé. A környező helyekről (Mestre, Favaro Veneto stb.) egy eurós buszjeggyel és megfelelő járatsűrűséggel be lehet jutni a lagúnák városába, szóval aggodalomra semmi ok, ha csak a szárazföldön kapunk szállást. Három-négy nap nyilván nem elég arra, hogy az ember mindent megnézzen, csak a javát, bent az óvárosban, de ez senkit ne tartson vissza egy hosszú hétvégétől! Velence itt van egy köpésre, szinte bármikor el lehet menni. (De tényleg, vajon eddig miért nem voltunk?)
A Ferrovia (vasútállomás) és a Piazzale Roma (buszállomás, illetve a környékén lehet valahol kocsival is parkolni) az utazók tipikus kiindulási pontjai. Innen gyalog vagy vízen lehet továbbjutni. Mi az előbbit választottuk. Térképpel lehet próbálkozni, de nem biztos, hogy érdemes folyton azt vizslatni tájékozódás végett, mert még lemaradunk közben a városról. A fő látványosságokat gond nélkül megtaláljuk a majd’ minden sarkon a falakra festett nyilak alapján is, úgyis mint Rialto, San Marco erre vagy arra. Helyenként mindkét irányba. (Ilyenkor néha érdemes elnézelődni az adott sarkon vagy terecskén, hogy valamelyik irányból nem jönnek-e visszafelé mérgesen morgó turisták, mert akkor zsákutca.)
A San Rocco, azaz Szent Rókus templomot vélhetően mindenki megtalálja útközben. 1489 és 1508 között épült, vagyis félezer éve, de az ilyesmi kor egy épületnél Velencében nem különösebben meglepő (lásd még Marco Polo házát… láthatod is, leginkább egy gondolából). A templomban Tintorettóból nyolcat számoltam, és mivel ingyenesen látogatható, csóró művészetrajongóknak különösen ajánlott. A mellette álló Scuola Grande dei Carminibe 7 euróért lehet bemenni, cserébe nem csak Tintoretto-festményeket láthatunk, hanem – többek között – Tiziano, Giorgone és Tiepolo műveit is. Meg ott van maga a Scuola, ugye, azért az se gyenge.
A Frari templom (Santa Maria Gloriosa dei Frari) is belépőért látogatható (ez a nagy tömböt képező templom a San Rocco mellett), egyben biztos tájékozódási pontnak tekinthető, ha jól megjegyezzük magunknak, hogy néz ki a tornya. Ezen és a Bazilikán kívül más templomot nem érdemes ilyen célra használni, mert Velence tele van templomokkal. Egymáshoz rendkívül hasonló, fehér, díszes homlokzatú templomokkal. Azt hinnéd, hogy itt már jártál, és ott lesz a sarkon túl az kis üzlet, ahol láttad azt a szép sálat, de nem. Az egy másik templom volt. Tanulság: ha látsz valamit, amit szívesen megvennél, vedd meg rögtön. Egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer az életben visszatalálsz ugyanoda.
A Rialto a középpont, az origó. A Rialto-hidat a turista nem csak megnézi, de azon grasszál át meg vissza a Canal Grande felett naponta többször is. A márványkorlát sem véletlenül van fényesre kopva, sok időt lehet álldogálni a hídon, bámulva a csatornát, a gondolákat, a vízből kiemelkedő palotasort.
A legismertebb velencei közterület egész biztosan a Piazza San Marco, azaz a Szent Márk tér. Napóleon Európa legelegánsabb szalonjának nevezte. Néha víz, máskor galambok alatt van. A tér épületeinek falain és oszlopain megszámlálhatatlan szárnyas oroszlán tanyázik. A szárnyas oroszlán Szent Márk evangélista (a város védőszentje) szimbóluma, egyben Velence címerállata. Az első Márkról elnevezett templomot 832-ben szentelték fel. Az evangélista földi maradványait a legenda szerint két velencei hajós csempészte ki, majd vitte haza magával, „oroszlánostul”, egy alexandriai kolostorból.
Szent Márkhoz meg állítólag (középkori kommentárok szólnak róla) úgy került volna a nagyobbacska macska, hogy evangéliumát Keresztelő Szent János pusztában „bömbölő” kiáltásával kezdi… Ez viszont nemcsak hogy nem magyarázza meg a szárnyakat, de még kissé erőltetetten is hangzik. Félek, szárnyas oroszlánok tekintetében hülyén fogok meghalni.
A Szent Márk Bazilika tényleg óriási, méretre meg látványra is. Biztosan szép belül is, de nem mentünk be. A tér egy egészen távoli pontjában fedeztük csak fel a sor végét, így nem kockáztattuk a hosszú hétvége érdemi részének túlzott lerövidítését holmi sorbaállással. Majd legközelebb.
A Dózsepalotába (Palazzo Ducale) 12 euró a beugró (nemzetközi diákigazolvánnyal kicsikarható némi kedvezmény). No, ezek a dózsék tudtak valamit. Élni meg költeni biztosan. Gondolom, minden szög pontos leírása olvasható az útikönyvekben, ezért ettől most eltekintenék, elég hozzá annyi, hogy pazar aranydíszítés, hatalmas fegyverkollekció, több száz éves térképek, 24-es osztatú faliórák (ilyen az utcákon is akad, a Szent Márk téren és a Rialtótól nem messze is), eredeti berendezésű szenátusi és más döntéshozó termek. (Lásd még a 2004-ben forgatott, de itthon csak idén bemutatott A velencei kalmár vonatkozó részeit, Al Pacinóval és Jeremy Irons-szal).
Ott jártunkkor annyi extra volt, hogy az egyik díszes teremben időszaki kiállítást rendeztek az Európa több pontjáról összeszedett Tintorettókból. Tintoretto volt a Nagy Velencei Festő, a falakon is van belőle, originál, A Dózsepalota nagy attrakciója a Paradicsom című műve, az említett táraltot is e köré szervezték, minthogy több verziót is festett belőle.
A Sóhajok hídja a Dózsepalotát köti össze az egykori börtönnel, át is lehet rajta sétálni, és lenézni a csatornára, épp úgy, ahogy hajdan a rabok tették, amikor átvitték őket a bíróságra. A híd neve Byrontól ered, aki a foglyok sóhajait vélte hallani, amikor talán utoljára láthatták szeretett városukat a rácson keresztül.
Dalí, Picasso, Chagall. Mindez egy helyen, a Galleria San Marco 101-ben, ami – mint nevéből is látszik – a Szent Márk téren található. Az árkádok alatti galéria azonban nem múzeum, hanem üzlet. Ettől függetlenül nem dobnak ki senkit, ha csak körülnézni megy be – sose lehet tudni, mikor lesz a bámész turistából vevő. Egy eredeti Picasso-nyomat nem is került többe 1500-2000 eurónál. A Chagall-képek sem sokkal olcsóbbak, míg Dalítól főleg kisebb szobrokat tartanak, forintra átszámítva több millióért.
A Guggenheim Múzeum a Canal Grande túloldalán van, feltéve, hogy a csatorna azon partján állunk, ahol a Szent Márk tér is van. Az épület sose készült el a tervek szerint, Peggy Guggenheim idő előtti elhalálozása végett, de a modern kollekció azért helyet kapott benne.
A vízi közlekedés Velencében kihagyhatatlan, meg aztán a sokadik híd (mindegyik tele van lépcsőkkel) megmászása után az sem baj, ha egy kicsit ülni lehet. Akár egy hajón, akár vízitaxin vagy gondolában.
Voltunk vaporettózni meg gondolázni, ez utóbbi azért elég drága volt, de egálban vagyunk, mert a vaporettón egyszer potyáztuk. Nem direkt. De tényleg. Az történt ugyanis, hogy hiába kerestünk bármilyen lyukasztót a hajón, nem találtunk, de amikor felengedtek minket, csak azt csekkolták, hogy rendelkezünk egyáltalán valami jegyféleséggel. Csak másnap jöttünk rá, hogy még a stégen van jegykezelésre használandó alkalmatosság, úgyhogy másodjára már becsületesek voltunk… A vaporettók tulajdonképpen vízibuszok, meghatározott menetrenddel, fix megállóhelyekkel, még az üzemeltetőjük is ugyanaz a társaság, akik a Velence-környéki buszközlekedésért is felelnek.
A gondolázás nekünk kb. háromnegyed órás volt, bele a kis szűk csatornákba, Casa Nova háza, Rialto, satöbbik előtt el. Az útvonal és az időtartam is gondolásfüggő, ahogy az ár is, két személyre 80-100 eurót kérnek egy körért. Lehetséges extrák: tangóharmonika, éneklő gondolás, O sole mióval vagy anélkül. A gondola, ha már bent ülsz, stabilabbnak tűnik, mint első ránézésre (hosszú, keskeny és billeg), általában teli van zsúfolva minden barokkos cirádával, és az ülések kialakításának és a rengeteg párnának köszönhetően feltűnően kényelmes. Gondtalan lebegés félig fekvő helyzetben a Szerelmesek városában. Magányosoknak kevésbé ajánlott programpont.
Ami az ételt illeti, mi főként pizzáztunk meg kebaboztunk (az arab gyorskaja a világ minden táján biztos pont). A „rendes” éttermekbe 20 euró/per fő kápé alatt nem érdemes beülni, de érdemes, ha valami tisztességes olasz ételkölteményt akarunk. Velencében jellemzően jól főznek. Az italválaszték is teljesen kulturált: a borokat most nem is méltatnám külön, tessék kóstolgatni, töményebbnek ott a limoncello (citromlikőr), még töményebbnek meg a grappa (törkölypálinka).
Útitársnőket kirakatoktól távoltartani! Muranói üvegből medál, nyaklánc, fülbevaló, bármi. Ugyanebből állatfigurák, tálak, csillárok, és egyáltalán bármi, amit üvegből megalkotni emberileg lehetséges. Azért a mikulászenekar-készlet már tényleg túlzás.
Szezontól függetlenül (értsd: épp nincs karnevál) álarcokból óriási a választék, az igazi papírmaséból készül, de van kevésbé igényes műanyag és csak falra akasztásra alkalmas porcelán kivitelezésű is, férfi-női, nagyorrú, macskaképű, szemüveges, madártollas, giccses és művészi, árban pár eurótól 150-200-ig. Vigyázz, ha túl sokat válogatsz, még a végén maszk nélkül térsz haza, ahogy mi is. Már csak ezért is vissza kell majd menni. Arrivederci.
Fotók: Bakos Ferenc