Még a lépcsőkön is nyerítettek az emberek a L’art pour l’art Társulat szerda esti előadásán. A sokrétű „Best of”-műsor egyik meglepetése a sokból, hogy több mint tíz év után is ülnek a hajdani szilveszter Besenyő családos poénjai. Még mindig akkora svunggal nyomják a rekeszizom-remegtető hülyeségeket, hogy azt sem lehet eldönteni, mikor improvizálnak.
Amikor ugrik az évszám
1994 szilveszteréről 1995 első napjára virradóra a L’art pour l’art Társulat a „Vastyúk is talál szeget” c. műsorukkal elérték mindazt, amire egy előadóművész csak vágyhat a legkéjesebb álmaiban. Hogy hetekig idézgessék, majd még évek múltán is fel-felröhögjenek rajtuk, ha szóba kerül. Hogy az általa kitaláltak beépüljenek a köznyelve. Hogy szinte olyan mérvű népi hős legyen, mint Rózsa Sándor volt egykoron. Velük épp ez történt.
Középiskolásként jó ideig volt a közbeszédünk tárgya ez a 35 perces műsor. A Besenyő család minden tagja (főleg a nagypapa) és az egymás közti abszurd szójátékokban megnyilvánuló ténykedésük egy időre kipenderítette a trónjából a Dallast és Fridit. Aki nem látta, az úgy vehette, hogy lemaradt a Holdra szállás tévés közvetítéséből. Több statisztikában olvasható, hogy ez volt a szilveszter „fémpontya”. Persze ez is szubjektív, mint annyi más, többek (mint ők maguk is) az „áttörést” a rá következő, a ’95-’96-os szilveszterhez kötik. De mindegy is, a lényeg a lényeg: e két évváltás közti csúcskorszakot követően a társulat nem igazán tudta megközelíteni azt a szintet, ami akkor az újdonság erejével hatott nagyot. Nagy Natália és Galla Miklós később kilépett e kötelékből, a szerepüket Szászi Móni és Pethő Zsolt vette át. Dolák-Saly Róbert és Laár András maradtak meg az alaptagok közül.
A komponensek
Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a dolgot, két fő irányvonal adódik számukra. Egy: mivel a közönség összekötötte a L’art pour l’art Társulat nevét a Besenyő család elfuserált(ságukban igen szerethető) tagjaival, érthető és elvárt módon rendre felbukkannak a műsoraikban. Na nem mintha rászorulnának. Számos „találmánnyal” örvendeztetik az óta is az erre fogékonyakat: jöttek a Leopold narrátortól idétlenné kommentált diavetítések (a Winnetou, a Lacó Mackó és az itt is elhangzó„Zimonyiné”), Naftalin Ernő, az ötletológus, vagy éppen Kanca és Zigóta figurája, hogy csak néhányat említsünk.
Kettő: a produkció két fő egyénisége, – nem mellékesen! – izgalmas, sokrétű színészi adottságok birtokában lévő Dolák-Saly Róbert és Laár András zenész, dalszerző, akik csak megragadják a gitárjukat és dől belőlük, kapja a görbe tükröt a zenészszakma. Csak az maradt még meg kérdésnek, hogy meddig lehet érdekesen variálni ezt a két alapadottságot, áldást és stigmát?
Pro és kontra
Ezen este után azt kell, hogy prognosztizáljuk: sokáig. Publikum feltétlen tódul hozzá, a színházterem telt sorain túl oldalt, a lépcsőn ülők is fel-felnyerítenek. Mert működnek az épp eléggé nyakatekert poénok, ülnek a következetesen végigvitt elmélkedések. Ha vannak is üresjáratok, kevéssé hatásos, nyögvenyelős elemei a műsornak, csak újra és újra meglódul a rekeszizom-remegtetés. Hogy melyikek a fegyelmezetten végigvárt részek? Többnyire a dalok.
Azok is főként akkor, ha Szászi Móni vagy Pethő Zsolt vesz részt benne, a „Kancácska dalá”-ban, illetve a Boborján interjújában, ahol nem „vette a lapot”. Kettejüké a hálátlanabb szerep L’art pour l’art Társulatban, a másodhegedűsé Dolák-Saly Róbert és Laár András mögött, mellett, hozzájuk idomulva. Ez persze nem azt jelenti, hogy nélkülözhetőek volnának.
Ha a két alaptag (is ott) van a porondon és dalba fognak, akkor bőven kétesélyes a dolog. Vagy jól körítik prózában, majd gitárral, attól működik, mint az „őszinte, kemény” rockzenészek (pl.: Pataki Attila) művi manírjainak kifigurázása. Vagy attól működik kevésbé, ha nem, plusz még playbackről is nyomják, ahogy az a dal, ami a Simon & Garfunkel „The Sound Of Silence” című (amúgy gyönyörű és kifogástalan) dalát is felhasználja – amúgy Mirigyesen. Ez utóbbi a dalos részek igencsak kifogásolható pontja. Nincs annyi szövegi irónia, kikacsintás, idétlen mozgáskultúrájú tánc, ami feledtetni tudná, felül tudná írni az émelyítően giccses műanyag hangzást, legyen bár az „élő” hangszereken is előadva. Lehet, hogy sokaknak bejönnek ezek, részemről ha lehetőségünk volna rá, továbbléptetném ezeket a zenés betéteket.
Záróegyenleg
Néha nem tudni, hogy improvizál-e a két alaptag (bár úgy tűnik), akik elviszik a hátukon a műsort, vagy nüanszról nüanszra ki van találva minden. Persze a végeredmény szempontjából ez egymindegy. A lényeg, hogyha el is nevetik a szövegüket, ha meg is toldják ezzel-azzal, mivel akkora svunggal darálják a hülyeséget, hogy maguk sem bírnak a szerepükön belül maradni, szóval ha el is nevetik, ha botlik is imitt-amott a koreográfia (bár nem hiszem), a közönség a hasát fogja. Ez garantált.
Még akkor is így van ez, ha némi szkepszissel ülünk be a műsorukra (mint e sorok írója tette). Mivel Dolák-Saly Róbert önálló műsorának nagyja két éve a Szigeten nem igazán jött be. Ezennel azonban látszik, hogy élvezik, hogy elemükben vannak. Bár most sem maradhatnak el a fentebb már ecsetelt hatású szilveszteri Besenyő család-poénok. A számuk azonban nem volt tolakvó, nem mondhatja senki, legyen bármily rosszmájú is, hogy mindmáig ugyanazt a rókát kopasztanák. Sőt, jó újra hallani őket. Kellettek a teljes képhez.
És hogy miért nem idézünk itt abból a gegáradatból, ami ott elhangzott? Mert külön cikk is kitelne belőle, ami amúgyis szégyenletesen alámúlná a velünk megesett élmények intenzitását. Az ilyesmit jobb első kézből kapni.
Értékelés: 8/10