Mindennek számos jelét láttuk már a tévében, személyesen azonban többet vártunk, sziporkázón tálalt zenetörténeti pikantériákat, mélyre maró vitriolt igen, de csak a – másoknak elég, tőle azonban kevés – példás előadású sztorik sorjáznak. Mi ezen az oldalon, ő meg a paraván túlsó felén. Ettől persze még módfelett érdekes dolgokról esik szó.
Olyannyira sokan vagyunk a Művészetek háza Szalonjában, hogy leghátul, a párkányon kapok csak helyet, mintegy a kakasülőn díszszemlére téve. És egyre csak jönnek az emberek, telnek a még szabad, majd megkerült újabb székek. Elhangzik, immár Czeizel Endre genetikus professzor és Varnus Xavér jelenlétében, hogy akinek igénye támad rá az est folyamán, nyugodtan lépdeljen ki a teraszra levegőzni, majd vissza, közénk, ahol a friss gondolatok áramlása várja. E bevezetőben még néhány szóban magyarázat kerül a Lánc-reakció – „Magyar messiások” (Ady Endrét versét idéző) címen futó programsorozat alapötletére, éd az eddigi két állomásról is megtudunk ezt-azt. Az
utóbbiról" target="_self az ALON is írt.
Tehetség, majd talentum
Czeizel Endre volt az előző vendég, aki élt a jogával és meghívta körünkbe Varnus Xavért. A professzor a géniuszokról szólván elmondja, hogy ugyan a tehetségük birtokában születnek, ám azt valóra kell váltani, talentummá fejleszteni. Mohács óta a géniuszaink 90 százaléka elveszett. Ez alatt persze a férfiakat illik érteni, a nők szóba se jöhettek a tőlük elvárt tíz-tizenkét gyerek megszülése mellett. Kis ország lévén, nincs más bőséges profitálásra fogható természeti kincsünk, mint a bennünk ott szunnyadó tehetség. Ezzel kellene körültekintően gazdálkodnunk, ehelyett azonban mit tettünk? Így-úgy, de elpusztítottuk őket – hozza meg Czeizel a komor konklúziót.
De nem hagyja ezt a megállapítását sokig ülepedni, kétféle géniuszt különböztet meg. Az egyik okos, művelt, céltudatos; a másik legfőbb jellemzője, tulajdonsága a kreativitás. Ez utóbbi viszi előrébb a társadalmat, ám ezt nehezebb is elviselni, mert nonkonformistaként a viselkedése, az élet- és egyéb mást érintő szemlélete különbözik a nagy többségtől, nehéz vele együtt élni. Ilyen volt a kortársai közül Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán, Kondor Béla, Máté Péter. Nem tudták elviselni őket, a cselekvéseikben minden lehető úton-módon gátolták őket, korlátozták a mozgásterüket – mondja Czeizel, majd megint lesújt. – Előbb meg kell ölnünk a géniuszainkat, eltemetni, majd halottként lehet (szabad) őket tisztelnünk. Azzal Xavér felé fordul, hogy akárhogy is, de nem úgy néz ki, mint akire az előbb elhangzottak igazak lennének, hiszen a remek muzsikusi talentumához a siker is odatársul szolgálóleányul.
A vendég
Virtuális bonasztal, az első beszélő halott – elemzi a helyzetét a megszólított, aztán a válaszolás helyett nyomban anekdotamesélésbe kezd. Egy fess, női szemmel jó partinak ígérkező francia diplomatáról beszél, akivel volt szerencséje barátságban keveredni, ám akinél a szembetűnő sántaságának okára csak úgy 4-5 hónap után mert rákérdetni. Kiderült, hogy az egész csak látszat, az irigy kollegák felé mutatott szerep. Ez a testi hiba hitelesíti ugyanis az egyéb sikereit az emberek szemében. Azokéban, akiknek a vérében szerves alkotóelem az idegenektől való félelem és az irányukban mutatandó gyűlölet. A diplomata meg így tette magát hozzájuk hasonlatossá, ha úgy tetszik: emberivé.
Xavér is előáll a gyökereit illetőleg egy történettel a mintapolgári Mézga családdal. Történt ugyanis, hogy a francia nagyapja az 5 éves fiúcskát nem a parkba vitte sétálni, hanem a Kerepesi temetőbe. Ahogy a legrégebbi síroknál sétáltak, az óvatlan nagypapa belecsúszott az egyikbe. A kis Xavér odafutott az első emberekhez és csak a lényeget hadarta nekik, hogy segítsék kihúzni a nagypapáját a sírból. A Mézgák, akikről szó van, elkerekedett szemmel néztek a fiúcskára, hogy a nagyapja elveszítésétől megzavarodott ez a kis ember. Mikor aztán a kis Xavér messzebbről indította a magyarázatot, már nevetve segítettek.
Egymás tükörképei
A professzor azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, és ismét rákérdez az orgonaművészünknél, hogy ő most okos-e vagy inkább kreatív. Persze a Xavér se hagyja magát, jön Mozart rabszolgaság kontra éhezés dilemmájával, amitől mi sem áll távolabb, mint az a bohémság, amit részéről szakadatlannak gondolnak, azonban alig volt olyan időszaka, amikor megengedhette volna magának. Sőt, Xavér felleli önmaga és Czeizel közti legfőbb párhuzamot, miszerint az ilyen-olyan médiabeli szerepléseik okán mindkettejükre ferde szemmel néz a szakmájuk több képviselője. Vagy ahogy képletekkel leírja: Czeizel Endre a genetikusok Leonard Bernsteinje, Varnus Xavér pedig az orgonisták Czeizel Endréje. (Vagyis ha megfordítjuk a relációt, akkor VX = LB. Hm.) Ezt vállalja is. Egyszer 300 orgonistával együtt meghívták őt a Művészetek palotájába. Ami csoportosulás számára úgy nézett ki, mint valami inkvizíciós céllal összeterelt máglyatüzelő. (Xavér szebben fejezi ki magát, de a lényeg ez.) A többiek ezt a helyzetet gyönyörűséges magaslati levegőnek érzeték, ő azonban figyelmeztette őket, hogy amennyiben az út túloldalán találomra megszólítanak egy 16 éves lányt, neki fogalma se lesz arról, amire e díszes társaságban oly fennen büszkék. Ezt a lövészárkot kéne csökkenteni.
Még a géniuszról
Amint visszakerül Czeizelhez a szó, ismét jönnek az érdekes viszonyítások és megállapítások. Mozart és Wagner mindenben ellentétes életén kerül szemléltetésre a géniusz két fajtája. Van egyfelől az egzaltált, csapongó osztrák „zenész”, aki eredendően az, másban nincs is nagyon otthon és a hivatalnok német „összművész”, akinél mintegy „melléktermék a zene”, ugyanis sok más egyébből is megélhetne. A másik sokat hangoztatott tény a zsenialitás és az őrület szomszédossága, egymást olykor nem is kissé átfedő volta. A professzor József Attilát hozza fel példának. E 32 évet élt költő nem skizofrén volt, mint azt akkoriban hitték, hanem mániákus depressziós, mint többen a poéták közül. Ami utóbbi abban érhető tetten, hogy egy lázas alkotói időszakot egy terméketlen, a művészt elemésztő másik követ.
Xavér bevallja, hogy rá is vonatkozik ez, de nála – mint mondja – „jól működik kifelé a színház”. Ez azonban könnyen, a lehető legegyszerűbb módszerrel kiküszöbölhető. A rendszerint az unalom perceiben érkező mélypont előtt már tud róla, hogy ellenlépésre lesz szükség. Ilyenkor mindig csinál magának valami tennivalót (virágöntözés, eljátszandó zongoraszonáták), amivel lefoglalhatja a gondolatait, elterelheti róla a figyelmét. Czeizel nyomban mondja is a diagnózist, hogy ezt hívják munkaterápiának.
Egyebek, csak említve
Szóba kerül aztán az atombombát szerkesztő hat tudós, akik közül négy magyar származású. A magyar titok, jelenti ki Czeizel, hogy időben kell lelépni Magyarországról. De Kanada se jobb az orgonistára ott váró tisztes, szerető dögunalom a 300 állandóan kitermelődő zeneértő nézővel. Elhangzik aztán a némileg túlzó, de azért sok igazságtartalommal is bíró elmélet, hogy minden ember tehetséges, csak ez a tehetség nem manifesztálódik, nem jut (teljes terjedelmében) felszínre. A kétharmados magyar többség, aki nap mint nap rühell bemenni a munkahelyére. Melynél nincs is riasztóbb jele annak, hogy mennyi embernek nem sikerült „rátalálni a tehetségének kellő küzdőtérre”. Megegyeznek továbbá a küldetéstudat szükségességéről, fontosságáról. Ha persze nem öncélú. Innen csak egy ugrás a Czeizeltől sokat emlegetett 16 Nobel-díjasunk. Közülük 12 volt zsidó származású. Miért? – teszi fel a kérdést, majd meg is válaszolja: olyan jó iskolákba jártak, amik megszerettették velük a tanulást, a tudást és küldetéstudatot neveltek beléjük.
A szerelemnek múlnia kell, majd megint érkezni
Xavér aztán mesél a nagyszüleiről, csapongó, szertelen és grafomán nagyanyjáról, akinek a férje a sírbaeső gyakorlatias francia volt. Vagyis épp ellentétei egymásnak. A másik ágon ugyanez pepitában azzal az eltéréssel, hogy ott a szerepek fölcserélődtek. Mindkét házasságot a nagyfokú házastársi tolerancia tartotta össze, a másik elfogadása olyannak, amilyen. Czeizel ehhez az orvostudomány fejleményei által ad magyarázatokat – mint kifejezi magát –, szerelemmé humanizálta a szexualitást. Jó azonban tudnunk, hogy a szerelem átlagban három év alatt múlik el. Aztán jön a dolgok érdekesebb része, az elfogadásé olyan pőrén, ahogy vagyunk. A tudomány van annyira pofátlanul racionális, hogy megtalálta például a szerelemhormont a vérben. Sőt, nem rest a szerelemtabletta kifejlesztésén törni a fejét, ami elég csak bevenni és már érkezik is a nagy zúgás.
Záróakkorok
Hivatalosan ezen a ponton érne véget az est, de még mielőtt bejelentenék a zongorafutamoktól kísért zárást, még kinyitják a friss ájernek az ablakot. Csakhogy tőlem jobbra kérdésre engedélyt kérőn emelkedik a magasba egy kéz. Czeizel Endre az optimális családtervezésről elmondja, hogy az egykor szépen meglódult programot még a Fidesz-Kisgazda kormány állította le, mondván, hogy nem megtermékenyítő célra bármi módon spermát kinyerni bűn, még ha az a tudományt szolgálja is. Most már Európában sokfelé van ilyen példásan működő program, de Magyarországon nincs – teszi hozzá a professzor keserűen. A két Xavér felé elhangzó kérdés közül csak a nőként is mesterként hatni tudó legendás Kistétényi Melindáról kapunk érzékletes történetet, olyan jazz-zenész neve nem hangzik el, aki az improvizációs képességeire hatott. Ugyanis a kis kavarodásban elfelejtődik a kérdés. Cserébe arrébb húzódom az épp előttem fényesen feketéllő zongorától, átadva a helyet az orgonistának néhány virtuóz futamra.
A következő, immárott kora őszi alkalom Varnus Xavér általi meghívottja a 98 éves „élő történelemkő”, Fejtő Ferenc történész-újságíró lesz. A külföldön tartózkodó író remélhetőleg megtisztel minket a jelenlétével.