Mindenki örül és lelkesen tapsikol, mintha jobb és szebb nem is történhetne ebben a városban annál, hogy vagányul színházat alapítunk, éppen itt és éppen most. És csak pislogunk a másikra, hangosan senki nem mondja, hogy a király meztelen, mert nincs pénze ruhára, és a szeme is olyan zavaros.
Hogy mi mennyire értjük magunkat, azt nem tudom, és különösképpen nem is lényeges. Mostanában Voltaire csak forgolódik odalent, nincs nagy keletje a hűvös észnek, a villantás gyakorlatába meg pont az jeleskedik permanensen, akinek példát kellene mutatnia: a politikai elit lendülettel és lelkesen épít ezt-azt, abban a hitben, hogy a falak cementje majd konzerválja a politikusi nevet és tetterőt, kerül, amibe kerül. Hogy aztán az utód majd lebontsa, áthelyeztesse, letagadja vagy lenyúlja. Nem nagy dolog.
No nem mintha korábban annyira flottul mentek volna a dolgok. Épp a minap hívta fel figyelmemet egy hölgy, hogy amikor Gonda elvtárs felépítette Szombathelyen a képtárat, a maroknyi politikai és a vele szimbiózisban élő szellemi elit pezsgővel ünnepelte a nagyszerű létesítményt, a városi szülészeten olyan állapotok uralkodtak, hogy egy ruandai bennszülött hölgy szemei is kikerekedtek volna a látottakon.
A fentiek onnan jutottak eszembe, hogy a közelmúltban egy közgyűlésen a képviselők példás összeborulással, az eseménytől és önmaguktól meghatottan megszavazták a szombathelyi színház alapítását, ami egyrészt dicséretes, másrészt jellemző: pont abban a kérdésben van a legnagyobb egyetértés, ami közel sem biztos, hogy elsöprő lelkesedésel tölti el a városlakókat. A kétkedők arányát én mindenesetre többre tippelem, mint a képviselői szavazatokban kifejezett kemény 4 százalék.
Tegyenek csak kedves olvasóink egy próbát: kérdezzék meg környezetüket a hirtelen felindulásból elkövetett színházalapítás ötletéről. Lehet, csak én keveredtem mostanában rossz társaságba, de a színházi hevület láthatóan senkiben nem csapta ki a biztosítékot, vagy legalábbis mindenki módfelett egykedvűnek álcázta magát. Jobb esetben.
Ettől persze döntéshozóink még tudhatnak valamit, amiről a pórnép nem, hogy tudniillik van egy nagy és titkos indok, ami miatt érdemes belevágni ebbe az első hallomásra módfelett kockázatosnak tűnő kultúrkalandba. Mert ha csekély értelmű állampolgárként elmerengek itt a monitor előtt, a mafla nagy kérdőjelek bizony jócskán beárnyékolják a billentyűzetet.
Mondjuk olyanok, hogy jócskán megkésettnek tűnik ez az egész, a színház, a szabadidő, a kultúra már nem ugyanaz, mint volt húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt, és mire felépül fizikálisan, szellemileg és művészileg, isten tudja mikorra, félő, hogy a színház még inkább az elit kellően drága önszórakoztatása lesz. A jónép – aki állja a cekket – finoman szólva nem a magaskultúra irányába mozog, és a csírája sem látszik, hogy ez a jövőben másként lenne, nem is beszélve a digitális kultúrán felnövő új generációról.
Aggodalomra adhat okot, hogy hiába hangoztatja a város úton-útfélen a kultúra iránti fenenagy elkötelezettségét, a hatezer bérletes enyhén szólva szürreális tervnek tűnik, különösen annak tükrében, ha egy irodalmi rendezvényre néhány tucat ember összeverődik, akkor a szervezők indiántáncot járnak örömükben. Még aggasztóbb – amiről nem nagyon beszélünk -, hogy a megszaporodott kamaraszínházaink nézőközönsége is alapos belterjességgel és foghíjas székekkel küszködik.
Minderre az erősen kétséges kalandra - ami a HEMO borzalmas épületében kezdődne és az ismeretlenbe végződne - évente több száz millió forintot kíván költeni a város, akkor, amikor a költségvetése folyamatosan a szakadék szélén tántorog, és a képviselők 500 ezer forint miatt esnek egymásnak torkának a közgyűlésben. És most direkt nem hozzuk elő a bezárt iskola és a kulturális intézmények racionalizálásának kérdést, mert pár mondatban nehéz lenne elkerülni a demagógiát, ez utóbbit inkább kegyesen hagyjuk meg a politikusoknak. Mert szemernyi kétség nincs afelől, hogy hiába az üdvözült arcú májusi összeborulás, borítékolható, hogy a színház ügye még a választások előtt a politika ingoványába süllyed. Miért pont ez maradna ki, ma gyakorlatilag egy gombfocicsapat edzése sem lehet politikamentes Szombathelyen, miért pont egy ekkora, gazdagon felszerelt, sokpálcás lövőpályát hagynának ki a felek: a show-ra már most lehetne elővételben jegyet árulni. Szép lesz, akárki meglátja.
Az egész gyűrött, zavaros és megkésett történetben gyakorlatilag Jordán Tamás az egyedüli pont, aki eddigi munkásságával bizonyította, hogy komolyan kell venni. Nem vagyok nagy színházi ember, de talán akkor is figyelemre méltó, hogy még nem láttam kezei közül kikerülő rendezői munkát, amely ne lett volna vállalható, és még nem láttam színpadon úgy, hogy másodosztályút alakított volna. Mi több, igazgatóként még arra is képes volt, hogy – igaz, komoly háttérrel, de - békét és értéket teremtsen a hányattatott sorsú Nemzeti Színházban. Hogy mire lesz elég mindez Szombathelyen bepállott közegében, az nyitott végű darab: tulajdonképpen ez lesz az új szombathelyi színház az első és igazi izgalmas előadása.
További cikkek
Vélemény
Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?
Vélemény