Egy éve zajlottak a sajnálatos őszi események, aminek megünneplésére nem sok okunk van, de arra sem, hogy kussoljunk róluk. Akkor az optimistább pillanatokban úgy tűnt, a ramazuri talán segíti a társadalmi nagymosást, most már viszont tisztán látszik, hogy nem oldódott meg semmi. És egyhamar nem is fog, mert egy komplett országot nem lehet leváltani.
Hogy a köd végén mi bontakozik ki, az egyelőre még talány, de minden jel arra mutat, hogy nem a kopottas, és amúgy is varázsát vesztett Európa-tábla bukkan fel az árokszélen, hanem valami más, mondjuk egy Ázsia felirat, ha éppen el nem lopták, vagy valamelyik helyi hadúr le nem takartatta, pusztán figyelmességből.
Szóval különös irányt vett az utóbbi időben a magyar demokrácia: sikerült kibogozhatatlanul összenőnie a politikának és a kapitalizmusnak. A pártok nem annyira a különböző világnézetű és érdekű választók, mint inkább a kisebb-nagyobb cégek és gazdasági csoportok nyúlványainak céljait szolgálják, a politika egyre inkább csak álcaháló a pénzcsináláshoz. Tulajdonképpen ez nem is meglepő, ha végignézzük a kapitalizmus diadalmas történetét, látjuk, hogy a mélyről jövő pénz iránti vágy maga alá gyűrt mindent az évszázadok folyamán, nem kímél elveket, erkölcsöt, barátságot, szerelmet, családot, jövőt, miért pont a pártpolitikát hagyná ki? Ne legyünk már naivak. A jelenség - hol csúnyán csámcsogva, hol a pad alatt majszolva, esetleg díszebédnek álcázva -, szépen, lassan de biztosan felzabálja a demokráciát. Egy párt, politikus, miniszter ellen lehet hőbörögni az utcán, kérném tisztelettel, de egy cég vagy egy gazdasági igazgató ellen nem. Illetve nem úgy. Ez ilyen egyszerű.
A folyamat amúgy nemcsak kis hazánkban, hanem tőlünk nyugatabbra is teljes svunggal folyik, aggasztja is az ottani értelmiséget és a tudatosabb polgárokat. Minket láthatóan nem nagyon, mint ahogy az sem, hogy nálunk mindez tetőzik a korrupciós gépezet kifinomodásával, és újabb paternalista társadalom kúszó kiépülésével, ahol lassan teljesen elfogadott és természetes lesz, hogy egy település akkor van jobb helyzetben, ha kormánypárti képviselőt választ magának, hogy a cégek politikai törésvonalak mentén kapnak állami és önkormányzati megrendeléseket, hogy az értelmiség – jobb híján - politikai kapcsolatokba kapaszkodik és az uralkodó elit által elhajigált koncokra bukik.
Nem mintha nem tartozna ide, de hogy ne rontsuk tovább a hangulatot, ne szóljunk az éppen kiábrándító gazdasági mutatókról.
Ha a kút fenekére nézünk, vagy legalábbis lejjebb a víztükörnél, azt is belátjuk, nem lehetetlen, hogy itt nálunk ez a dolgok természetes folyása. A magyar néplélek nem a sokat emlegetett szocializmus, hanem a társadalom régebbi reflexei – vagy éppen azok hiánya - miatt egyszerűen nem igazán igényli az önállóságot, neki elég, ha valaki megmondja a tutit. Ő köszöni szépen, de megelégszik a hátsó üléssel, kuka utasként nem szól bele a vezetésbe, a közbeszerzési eljárások vagy a pártfinanszírozás kacifántos paragrafusai helyett inkább nyomogatja a tévé távirányítóját, nézi Donatellácskát a Blikkben, netán kimegy a kiskertbe kapálni.
Egy svéd választó besétálna a helyi önkormányzathoz, kihúzná a fiókokat, megnézné a parlamenti vitanapot a tévében, majd utána a röhögéstől és a méregtől kidagadó nyaki ütőerekkel útilaput kötne a képviselők 80 százalékának talpára. A magyar választó megelégszik azzal, hogy évekig hangosan, de annál tudatlanabbul morog a bajsza vagy a kontya alatt, majd leszavaz valamire, amiről nagy véleménye nincs, rábólint a langyos sörre, ló helyett a szamárra, bármilyen kehes az utóbbi. Aztán szidja a kocsmárost és a szamarat.
Hogy múlt ősszel mégis eldurrantak az agyak, az azt jelzi, még létezik határ, amely kiveri a biztosítékot a társadalom egy csoportjában. Mondjuk ha a kormányfő kikotyogja, hogy tudatos hazugság és az ország gazdaságának romba döntése árán tudott hatalomban maradni. Aggodalomra adhat okot ugyanakkor, hogy az agyeldurranás következményei módfelett groteszk alakot öltöttek. Az ugyanis az állampolgári öntudat magára találásának nehezen nevezhető, ha néhány tucat stadiongladiátor elfoglalja a tévészékházat, mint ahogy a Szent Korona-tan vagy az árpádsávos zászló lobogtatása sem biztos, hogy adekvát válasz a jelenlegi problémákra. Igaz, könnyebb, mint szerződéseket, jegyzőkönyveket, hosszú gazdasági és politikai elemzéseket olvasni. Aki volt az egy évvel ezelőtti tüntetéseken, az tudja, hogy az utcán épkézláb és progresszív gondolatok is megfogalmazódtak, de hagyták, hogy elnyomják őket a labdarúgópályákról ismert skandálások, a szürreális szónoklatok és a kormányzati kommunikáció.
Az elmúlt két évtized bohózatai után nem volt meglepő, hogy a politika is torzszülött válaszokat adott az utcai eseményekre. Emlékezzünk: a Fidesz ultimátumozott és teátrális utcai performance-okat szervezett, a liberálisok kitették a fővárosban a traktorral behajtani tilos táblát, a szocialistáknak pedig imponált, hogy a rendőrség gumilövedékkel és könnygázzal támadt az állampolgárokra.
Ha cinikusak akarnánk lenni, mondhatnánk: ha a jobb pályára állás ára az, hogy kiégjen néhány Skoda Fabia és a gáztól könnybe lábadjon néhány szem – különösen ha egyik sem a mienk -, akkor az nem is tűnik nagy áldozatnak.
Ám ha most szétnézünk, leginkább azt látjuk, nem oldódott meg semmi. A kedélyek csillapodtak ugyan, vagy inkább elfásultak, de a jelenlegi politikai-gazdasági állapotokat láthatóan se kiköpni, se lenyelni nem tudja az ország, levegőt tud venni, de csak fuldokolva, dolgozni tud, de nem ahogy a csillag megy az égen, ha pénze van, még annak sem tud örülni, és mintha a nyertesek – ha van ilyen - szája sem érezné az édes ízeket.
Ködben utazunk hát tovább, és aki ellopta a ködlámpákat, esetleg visszaszerelhetné magától. Mert félő, hogy mi magunktól már nem fogunk újakat venni.
További cikkek
Vélemény
Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?
Vélemény