Mozgolódás: Az új színházzal kapcsolatos tv-beszélgetés és kiállítás

Hangulatba hozás

A korábbi elvetélt színházkezdemények, a burjánzó kisszínházak, a mindennapi információs zuhatag és a mozgásban levő kulturális értékrendszerek miatt jelenleg nem egészen világos, hogy Szombathely polgárai mennyire vannak tudatában annak a ténynek, hogy a megyeszékhelyen a színházalapítás oly sok év után eldöntetett, és minden valószínűség szerint 2008-ban tényleg felgördül a függöny az addigra feltuningolt Hemo-épületben.

Az sem világos, hogy valójában mekkora a lakossági támogatottsága a leendő intézménynek, ám akár így, akár úgy, a dolog eldőlt, és nem árt egyre többet foglalkozni a kérdéssel: egyrészt, hogy kialakuljon a színház indulásához és befogadásához szükséges –egyelőre nehezen kitapintható - szellemi közeg, másrészt hogy meggyőzzék az olyan kétkedőket, mint például ezen sorok írója.

Ezt a szellemi ráhangolást célozza a városi televízió kedd este indult ”Színre-szín” sorozata, amelyben havonta Jordán Tamás - leendő színházigazgató - jó nevű színészekkel beszélget négyszemközt.

Jordán és Törőcsik beszélgetése

A műsor első vendége Törőcsik Mari volt, aki egy hatalmas virágcsokrot kap Jordán Tamástól a műsor elején. (Szemtanúink jelentették, hogy a csokrot Jordán személyesen vitte a stúdióba: ezért jó egy kisváros.)

A végig szigorúan magázódó beszélgetés elején kiderül, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház első előadása 2008. augusztus 21-én lesz, no meg az, hogy Jordán a művészi kvalitásai mellett azért választotta Törőcsik Marit az első beszélgetésre, mert velemi háza révén régóta kötődik Szombathelyhez.

Megtudjuk azt is, hogy Törőcsik már az autóban közölte Jordánnal, hogy az nagy fába vágta a fejszéjét. A színésznő felidézi, hogy a rendszerváltás után őt is megkereste az akkori szombathelyi polgármester színházalapítás ügyében, csak hát akkor nem volt pénz és lehetőség. Törőcsik azt mondja, már akkor fájt neki, hogy Szombathelyen nincs színház, pedig korábban, a második világháború előtt – amelyben súlyosan megsérült a város – volt. Erre Jordán pontosít: színházépület volt, társulat azonban nem, majd visszautal és megkérdezi, hogy miért is vágta ő nagy fába a fejszéjét.

Törőcsik erre elmagyarázza, hogy azért, mert a kezdéshez nagy türelem kell, nemcsak az igazgató, a társulat, de a fenntartó részéről is, no meg mert nem biztos, hogy a nagy akarat rögtön sikert szül. Szerinte a város akkor is el fog jönni darabokat nézni, ha először nem kapja meg a világ csodáját.

Szó esik még arról az eseményről, mikor Jordán Tamás a Nemzeti Színházban bejelentette távozását, ami miatt sokan támadták. Törőcsik szerint az a természetes, hogy a Nemzetiből egy színész távozik, ha két évre Hollywoodba hívnák filmezni, de ez más, és Jordánt pont azért becsüli, mert Szombathelyre építeni jön. Majd abban mindketten megegyeznek, hogy Szombathely megérdemel egy színházat, mert itt - és Kőszegen is - tódul az előadásokra a közönség.

Mindez körülbelül 10 perc alatt hangzik el, majd a következő 40 percben a műsor elkanyarodik Törőcsik Mari életműve és személyisége irányába, miközben a felek bőségesen szemezgetnek darabokból és szerepekből, a fővárosi színházi- és filmélet élet múltbeli és jelenbeli történéseiből, a cannes-i fesztiválok eseményeiből.

A döcögve és kissé feszélyezve induló beszélgetés fokozatosan felolvad. Törőcsik láthatóan és hallhatóan szeret beszélni magáról, tapasztalatairól, pályatársairól, Jordán pedig a tőle megszokott finomhangolással reagálja le az elhangzottakat.

A beszélgetést filmbejátszások, egy, a színésznő 70. születésnapra készült szinkron-tréfa (Jordánnak van humora) szakítja meg, majd a végén egy több évtizede felvett dal: Törőcsik egy Bereményi Géza-Cseh Tamás-szerzeményt énekel, a „Micsoda útjaim”-at.

A színésznő nem akar gyerekeiről beszélni, de aztán elmondja: lánya Londonban él, fia Saigonban cégvezető, unokái nincsenek, és ezt sajnálja.

A beszélgetés legvégén Jordán – nem konkrétan, de egyértelműen - megpendíti a lehetőséget szombathelyi szerepekre, ami lehetőséget Törőcsik sem zár ki.

J.A.

A Színre-szín sorozatról a Szombathelyi TV honlapján

Színháztörténeti kiállítás a megyei könyvtárban Október 30-án, kedden színháztörténeti kiállítás nyílt a szombathelyi 1880-as kezdetektől napjainkig ívelő időszakról a Berzsenyi Dániel Könyvtár előadótermében. Az egyes vitrinek egy-egy állomását mutatják be ennek a folyamatnak, amely ugyan „több évszázados múltra tekint vissza, már a római korban működött teátrum a Kálvária-dombon”, a fenti évszám jelöli az állandó épület megnyitását. A falakon a plakátok többsége az 1945. utáni azon öntevékeny csoportok előadásairól ad hírt, amelyek szinte minden vállalatban, üzemben megtalálhatóak voltak. Ilyen neveket olvashatunk az egyes falragaszokon: az Építők „Kossuth” Kultúrotthon, a Pamutipar és a Mezőgépgyár kultúrcsoport, a Szombathelyi Vasas Kultúrcsoport, a Szombathelyi Járműjavító színjátszói, Építők és Postások Derkovits Gyula Művelődési Otthon színjátszói, Szombathelyi Cipőgyár színjátszó csoportja. Az előadásra kerülő darabok pedig a következők: Szabin nők elrablása, Zsákbamacska, Molnár Ferenc Doktor úrja, Mikszáthtól A szépasszony madara, Arthur Millertől a Pillantás a hídról stb. A vitrinek üveglapja alatt a kezdetekről látunk könyveket, egy „színházi jelentés”-t, középen pedig Csiky Gergely „hírneves színművé”-nek, A Stomfai család 1883-as plakátját. Egyel odébb, a követező keretet teljesen Márkus Emíliának szentelik, aki talán a színházi berkek szombathelyi születésű leghíresebbje. Ha továbbmegyünk, Szakály Éva Színházi élet Szombathelyen 1948-48 című, 1968-as szakdolgozatának fotómellékletével találjuk magunkat szemben, ahol a fényképek korabeli plakátokról készültek. Jönnek aztán a hatvanas és hetvenes évek, ez utóbbi jóval gazdagabban dokumentálva. Külön érdekesség a Csárdáskirálynő nagyoperett helyi bemutatása és az a néhány fotó, amik a színdarabok közben kattantak el, vagy épp a nézőtéri padok festéséről. 1971-72 táján már a Művelődési és Sportház neve is felbukkan, majd ettől az évtől számítva programajánlók, színházbérletek sorakoznak egészen az ezredfordulóig bezárólag. Az álló vitrinek között kapnak teret a szabadabb levegőjű nyolcvanas évek és tűnik fel Török Gábor és a Ferrum Színház neve. Olyannyira, hogy az egyik üvegkalicka már teljesen róluk szól. Ahogy – amennyiben az óramutató járásával megegyező irányban szemlézzük végig a kiállítást – az utolsóhoz érünk, a rendszerváltás környékén mintha a maihoz hasonló színházalapítás vette volna kezdetét. Véletlen egybeesés volna? Aligha hinnénk. Összességében érdemes körbejárni, nekiállni silabizálni a tárlat anyagát, belefeledkezni a papírra nyomtatott szövegekbe. Ha másért nem is, hátha valaki felfedezi a nagyszülője nevét valamelyik plakáton. A tárlat 2007. november 17-ig ingyenesen megtekinthető a földszinti előadóteremben. Irédy Dénes