A március 9-i népszavazásról - Szerkesztőségi körkérdés

Kupi Györgyi

A népszavazásról nekem mindig egy régi történet jut eszembe. Talán ’87-ben (’88-ban?) történt, hogy a főnököm elküldött egy fiatal értelmiségieknek szervezett ankétra, amelynek vendége egy alkotmányjog-tanár volt a pécsi egyetemről. Az alkotmányról beszélgettünk, számomra nem túl lebilincselő módon, mert én ezt megelőzően másféle szemináriumokra jártam: Velembe, ha van valaki, akinek ez még mond valamit ebben a városban Szabó Gáboron kívül.

Itt olyan emberekkel lehetett beszélgetni pluralizmusról, nyugati demokráciáról, a közelmúlt magyar történelméről, akik nem voltak épp a hatalom szíve csücske. (Litván György, Bába Iván, Miszlivetz Ferenc és még sorolhatnám, az alkotmány-jog tanár nem volt ott, ez biztos, de ott volt Kövér László, Orbán Viktor, talán Fodor Gábor is, és még sokan mások, szerencsére nem mindenkiből lett politikus-celeb.)

Felidéződött nekem ezen az ankéton egy velemi, népszavazásról szóló eszmecsere, így a tanártól megkérdeztem, vajh, milyen helye lehet a nép közvetlen hatalomgyakorlásának egy módosított alkotmányban, meg egyébként is? Kicsit hökkenten nézett rám, de válaszát (amelyre nem emlékszem) megelőzve egy fiatalember némiképp ingerülten kioktatott latinul citálva egy klasszikust – magyarán szólva: nem mindig a népnek van igaza.

Nem értettem az ingerültséget, talán tanárát akarta menteni a kicsit kényes helyzetből a tipikus jogász srác. De elgondolkodtam ezen megállapításon, gondolkodom rajta azóta is. Sokat. De nem eleget. Mert egyetlen olyan érvet sem tudok a „nem mindig a népnek van igaza” mellett, vagy épp annak ellenében mondani, melynek igazságáról a lelkem legmélyéig meg lennék győződve.

Meglehet, ezt a szép márciusi vasárnapot a gyöngyöző húsleves meleg, barátságos párájában, elmélkedéssel fogom tölteni.

Még annyit: ez a fiatalember később egy ciklusra Fehérvár polgármestere lett. Fideszes.

Rózsa Melinda (Rose)

Az egyik bajom az ezzel a népszavazással, hogy alapjaiban rázogatja meg a mi kis demokratikus berendezkedésünket. Van ugye egy országgyűlésünk, amit mi választottunk, azért, hogy meghozzák helyettünk az efféle döntéseket. Általában meg is hozzák. Jól, rosszul, mikor hogy. De ha elkezdünk a már meghozott intézkedésekről szép sorjában újra szavazgatni, akkor felmerül a kérdés, minek nekünk országgyűlés egyáltalán. Elég lenne egy pár fős bizottság, akik szépen összeírnák, milyen problémáink is vannak aktuálisan, aztán havonta népszavaznánk róla. (Ez vicc volt.)

A másik bajom ezzel a voksolással, hogy nincsenek jó válaszok. Éspedig azért nincsenek, mert nem értek hozzá. Ahogy több millió más magyar állampolgár sem ért hozzá, mert józan paraszti ésszel egész egyszerűen nem látjuk át, hogy hosszú távon mi éri meg. Ahhoz minimum közgazdásznak kéne lenni, meg még a fene tudja, milyen szakértőnek. (Az meg tényleg már csak zárójelben kívánkozik ide, hogy valószínűleg az ellenzék se ért hozzá, viszont ügyesen játszanak. Eltörölnének ők mindenféle díjakat, ha hatalomra jutnának, de akkor az övék lenne érte a felelősség, így meg a miénk lesz, ha ez lesz a népszavazás eredménye, és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy ez lesz. Ha meg mégse jönne be az ingyenesség, majd azt mondhatják, ha egyszer lehetőségük lesz rá, hogy ti akartátok így.)

A legtöbb embernek nyilvánvalóan van véleménye, nevezetesen, hogy az a jó, ha nem kell fizetni. Se vizitdíjat, se napidíjat, se tandíjat. Csakhogy. Fizetni nem akarunk semmiért, de azt azért baromira elvárjuk, hogy a doki megfelelő színvonalon foglalkozzon velünk, hogy normális állapotok legyenek a kórházakban, hogy ne essen szét a szék a seggünk alatt a főiskolán… Persze, lehet, hogy mindezt máshogy is meg lehet oldani, nem csak ezekkel a díjakkal – mondom, nem értek hozzá.

A harmadik bajom meg az a négy és fél milliárd, amibe ez az egész belekerül.

Irédy Dénes

Egykorott pszichológiából tanultunk az istenkép kialakulásáról. Ez egy olyan folyamat, aminek során a gyermek a születésétől fogva bízva, majd csalódva aggatja rá az istenjelmezt a mindenhatónak hitt személyekre. Az Isten előtti utolsó pozíciót akár a miniszterelnök is elfoglalhatja. Ateista vagyok, tehát a helyzet rossz, de tarthatatlan.

Olvasom, hogy a tegnap kiírt három kérdésben tőlünk ikszet váró népszavazás akár a kormány megdöntését is magával hozhatja. Merő hablaty. Aligha hinném. Majd pont most un rá a „Na és, akkor mi van?” válaszolgatásra a botránykrónika-írásban minden eddigi kormányt kenterbe verő Gyurcsány-gárda.

„Legyen fizetős, ami eddigi ingyenes volt?” – magyarítható a március 9-ei a kérdéshármas. Magyarok vagyunk, nem hülyék – susmorogja a fülünkbe a Fidesz és a KDNP. Én meg szkeptikus. Ha volna egy negyedik kérdés is, ami a kormány azonnali diszkvalifikálására kérne rögtönítélő választ, az se töltene el teljes megnyugvással. Abban a kafkai sakk-matt helyzetben dagonyázunk ugyanis, hogy a hamis ellentétje sem igaz. Máshogy ugyanolyan.

Ne legyenek illúzióink. A népszavazás valóban lényeges döntésekről szól, de mindez csak felületi kezelés. A képes beszéd híveinek kedvéért: újra lehet polírozni a kocsit, lehet bele új hangrendszert is applikálni, de attól még a karosszéria és a motor ugyanaz marad. Vehetünk helyette újat is, ám ez – az autópályának propagált – út minőségén és irányán mit sem változtat.

Menjünk családosan szavazni. Igyunk meg utána egy-egy valamit és beszélgessünk. Akár erről is. Persze ha jobb vasárnapi program nem akad.

Józing Antal

Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam népszavazni, még az is lehet, hogy 1989-ben, amikor az volt a tét, hogy az állampárt akkori reform-liblingje, Pozsgay Imre lesz-e köztársasági elnök. Már akkor sem hozott lázba túlzottan a politika, de ennek - erre határozottan emlékszem – annyira nem örültem volna. Aztán ami népszavazások jöttek, azok vagy azért voltak komolytalanok, mert már rég eldöntötték a fejesek a tutit – NATO, EU stb. –, vagy nem vettek engem politikailag nagykorúszámba. Ilyen volt a például a 2004. decemberi népszavazás. A kettős állampolgárság kérdését és az egészségügy rendezését a Parlamentben kellett volna már rég lerendezni flottul– lett volna rá alkalom -, és nem milliókat ugrasztani. Egymásnak.

A mostani népszavazás részben megint csak politikai kiskorúnak tekinti a választókat, akiknek zöme persze az, de ez személy szerint engem nem vigasztal. A Fidesz mentségére ezúttal részben az szolgál, hogy nem kertel és elmondja a valódi célt: a kormány megdöntését. Sok könnyet nem ejtenék értük, és az sem lenne világvége, ha új választások lennének kiírva. Az más kérdés, hogy nem látom az összefüggéseket a népszavazás és a kormány bukása között. Gyurcsány Ferenc akkor sem mondott le, amikor kiderült a turpisság, hogy ő és csapata hazudott, mint a vízfolyás, és a hatalom megtartása érdekében hagyták romba dőlni a magyar gazdaságot. Elnézést azóta sem kért senki, csak kommunikációs maszatolás folyik. Miért pont egy népszavazás mozdítaná el a helyéről? Ha viszont nem, akkor várhatóan tovább folyik a magyar belpolitika masszívan lefelé ívelő spirálja, amely során egy hitelét csontig elvesztett kormánynak kellene megtalálnia a hangot az egyre fásultabb lakossággal. Mindeközben a miniszterelnök egyre jobban saját paródiájának tűnik.

Arra nulla az esély, hogy normálisan végigbeszéljük ezeket a dolgokat, mert ez a népszavazás nem erről, hanem a kétoldali görcsbe rándult országról szól. Azért én kötelességtudóan elmondom: szerintem a kórházi napidíj hülyeség, oda senki nem jószántából kerül, ám a vizitdíjjal önmagában semmi bajom. Azzal viszont nagyon is van, hogy mikor és hogyan – kapkodva, reformnak álcázott pénzbehajtásként - lett bevezetve. A felsőoktatási tandíj megint más. Egyrészt saját bőrömön tudom, hogy már most mennyibe kerül egy budapesti taníttatás, és a tervezett – cseppet sem jelképes - összeg hogyan viszonyul egy átlagos család bevételéhez és az esélyegyenlőséghez. A többi melléduma tandíj ügyében – sajnálom, de iszonyúan - nem érdekel. Oldják meg másként. Mondjuk a pénzzabáló, minőségileg és erkölcsileg vészesen lezüllött, saját bizniszben gondolkodó egyetemek és főiskolák háza táján kellene először rendet tenni. Ha ez megvan, majd tessék megint időpontot kérni.

Várnai Zsolt (Morn)

Az MSZP szerint ez a népszavazás nem arról szól, senki se hagyja magát becsapni, nem is fontos az egész, majd két év múlva, addig meg lesz valami, megoldódik vagy emelünk a nyugdíjakon.

A Fidesz szerint meg éljen az ügydöntő, a szociális a népszavazás, amely történelmi lehetőséget kínál.

Én úgy konkrétan nemcsak hogy nem akarok fizetni vizitdíjat, de kórházi napidíjat és a tandíjat sem. Nem akarok villanyszámlát és gázszámlát sem fizetni. Nem akarok én semmiért sem fizetni. Olyat lehet ikszelni?

Mondja meg a nép, kérdezzük meg az embereket, hogy akarnak-e adókat.

Tényleg jó ez. Éljen Kun Béla! Én meg nem játszom, kösz, mert utálom, ha hülyének néznek.