Gazdatiltakozás: Útban vannak?

A hétfő reggelünk arra megy el, hogy egyáltalán kinyomozzuk, merre is vannak a demonstrálók. A hétvégi újságok csak annyit írtak, hogy az egyik Vas megyei tiltakozás Szombathelyen lesz. Ez így elég tág. Gyorstelefon erre-arra, senki nem tud semmit, senki nem látott semmit. Az Útinform szerint az Intersparnál leledznek, de ott egy útfestőn kívül semmilyen munkagépet nem találunk. Végül is az ügyeletes rendőr tudja a helyes választ: Nemesbőd.

És valóban, a 86-os úton, a zanati leágazásánál ott állnak a keresettek. Az első pillantásra látszik, nagy felfordulást nem okoznak. Mintegy kéttucat munkagép áll a sorban, néhány kisbusz társaságában. A kombájnokon, traktorokon, utánfutókon és IFA-kon fekete zászlók áznak a havas esőben. A mintegy fél kilométeres konvoj még annyi kellemetlenséget is alig okoz a közlekedőknek, mint egy kisebb útjavítás. Legfeljebb néhány percre tartóztatják fel a rendőrök az autósokat, aztán mehetnek is dolgukra. Néhányan biztatóan kiintegetnek a melósruhás gazdáknak, mások egy gyors pillantást is alig vetnek az egész jelenségre, valószínűleg fogalmuk sincs, mi ez, s nem is nagyon akarják megtudni. Indulatok vagy vita nincs, tiltakozó hangulat sem nagyon.

A konvoj mellett sétálva, a dübörgő kamionok és a suhanó fekete cégautók által keltett szélben még kiszolgáltatottabbnak és reménytelenebbnek tűnik ez az egész. A járművek többsége üres, a jelenlevő gazdák – mi más csinálnának ilyen időben – bent ücsörögnek a fülkében. Szóba elegyedve velük az derül ki, bár bíznak benne, hogy nem feleslegesen állnak itt, vérmes reményeik nincsenek. Úgy gondolják, nem foglalkoznak az illetékesek a problémájukkal, és nagyon félnek a jövőtől.

Két szombathelyi tangazdaságos a traktorból elmondja, hogy a cégük több mint 30 ezer liter tejet termel naponta, s hacsak öt forinttal emelnék a felvásárlási árat, már az is nagyon sokat jelentene. Ha nem változik semmi, néhány év múlva becsukhatják kaput. A legfőbb baj az – mondják-, hogy számtalan környékbeli mezőgazdasági üzemnél a tej jelenti a túlélést, azt az ágazatot, amely eddig megmaradt az utóbbi évtized nagy leépülései ellenére. Ha ez is tönkremegy, mi marad? Hát itt vannak, megpróbálják ezt az útlezárást is, hátha lesz valami. Kijönnek, ameddig kell, fázni nem fáznak, a hideghez hozzá vannak szokva, meg a kisbuszból hordják nekik a teát. Szerintük a felvásárlók teszik zsebre a nagy pénzt, leginkább miattuk lesz háromszoros ára a tejnek, mire a boltba ér.

A gazdák nem dühösek, nem kiabálnak. Nem küldik el melegebb éghajlatra – bár talán lenne okuk - az EU-t, a kormányt vagy minisztert. Csak ülnek csendben a gépekben a gyászlobogók alatt, és reménykednek, hátha megszánja őket valaki.

Szánalmat akár még kaphatnak is, de hosszú távú hatékony pénzügyi segítséget aligha. Sőt: valószínűleg ez még csak a kezdete a problémáknak.

A helyszíni beszélgetések és a tévés nyilatkozatok alapján az a kép rajzolódik ki, hogy a gazdák abban a hitben ringatják magukat, az EU-támogatások majd megoldják gondjaikat, csak addig kellene az állami segítség. Ugyanakkor az általunk látogatott közelmúltbeli EU-s agrárfórumokon a felszólaló illetékesek éppen azt hangsúlyozták, hogy a tejtermelők piaci viszonyai tovább romlanak majd a csatlakozás után. A magyar gazdák nemcsak a versenyben indulnak hátrányban a végletekig lerobbant telepeikkel az Unió termelői ellenében, de várhatóan hasonlóan idegenül mozognak majd az EU-pályázatok terén is, amelyekkel a komolyabb támogatásokhoz lehet majd jutni. Ezek nélkül pedig gyakorlatilag semmi esélyük a túlélésre.

Valakinek azért ki kellene állnia, s megmondania szegényeknek.