Kedves Györgyi! Sokat gondolkoztam a
cikkeden, és a következőkre jutottam:
Mi, mai felnőttek, akik még csak most tanuljuk a környezettudatosságot, akik még csak most kezdtünk el merni kérdéseket feltenni, merni szembenézni a lehetséges válaszokkal, merni gondolkodni a saját túlzott kényelem-szeretetünkön, nem háríthatjuk a felénk kérdésekkel forduló jövő nemzedék felébredő felelősségérzetét, érzékenységét azzal, hogy tessék tudatosabban élni!
Nem háríthatjuk, mert a nem-tudatosságuk a mi nem-tudatosságunkból is következik. Tehát ha addig a tizensok évig, amíg a gyermekeink velünk éltek már, megvásároltunk ezt-azt, fogyasztottunk, kipufogtunk, szemeteltünk, majd hirtelen (vagy lassacskán, de) elkezdenek gondolkodni, kérdezni, nem dorongolhatjuk le egy picit a katedráról hangzónak érezhető hegyi beszédekkel azokat, akiknek szerencsére sokkal fiatalabb korban jutnak eszébe ilyen gondolatok.
Szerintem a már majdnem felnőtt fiatalokkal érdemes egy komolyabb beszélgetésre leülni, elmesélni, minket miért foglalkoztat mindez, mit látunk, merre haladhatnak a dolgok, és mi mit tudunk tenni.
Mert szerintem - ha nem is látványosan - ahogyan Te is írtad, tenni lehet. Lehet változtatni a szokásainkon.
Az pedig, hogy én egyedül merek-e szembemenni a tömeggel, nagyban függ attól, hogy magam mögött tudhatom szüleim, barátaim hasonló gondolatait, támogatását. Végül is, ha bátortalan érzésünk arról, mi is lenne a helyes, megerősödik, egy emberrel több van a bolygón, aki mer tenni azért, hogy a dolgok a szerinte helyes irányba terelődhessenek. És újabb halványan. bátortalanul kérdezősködőket tud megerősíteni.
Tehát ez a "ragály" terjedhet, ha bátorítjuk.
Szerintem csak így, alulról építkezve, az emberek belső elhatározásából nőhetnek ki olyan magatartásformák, amelyek válaszokat találhatnak a ma kérdéseire.
És itt egy kicsit az egyébként egyenrangú partnerként tekintett fiatalabb korosztályt, a gyermekeinket egy kicsit nevelnünk kell. Tőlünk függ, hogy egy közös beszélgetésből jutunk-e egy közös megállapodásra, és hogy a tudatosabb életvitel feltételeit megteremtjük, saját, belső elhatározásból hozott játékszabályait betartjuk-e. Ha igen, mintát adunk az igencsak kritikus fiataloknak. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ahogy a beszédet, és a szocializáció szinte összes további lépcsőfokát utánzással sajátítják el a gyermekek, úgy itt most szintén példaképnek kell lennünk. Talán ez éppoly fontos szocializációs kérdés is, mint környezeti. És ezt is tanulni kell.
Zöld Balázs
(e-mai cím a szerkesztőségben)
Vonatkozó cikk:
Nyílt levél a leányomnak