Mit jelent nektek május 1? - Szerkesztőségi körkérdés

Kupi Györgyi

Mit jelent nekem május 1.? Röviden: semmit. Kevésbé röviden, nem sokat. Először is, sohasem értettem, hogy miért kell a munkát ünnepelni? És ha már igen, miért épp munkaszüneti nappal? És ha már munkaszüneti nap, akkor miért nem olvasgathatok otthon, háztartási keksz és ráncos bőrű alma rágcsálása közben, miért kell nyakkendőben kivonulni a csípős tavaszi reggelen, vacogva nézni valamit, ami egy csöppet se érdekel?

A május 1. olyan elvont fogalom. Nincsen benne semmi konkrétum, mint mondjuk az április 4-ben, illetve már az is relatív lett egy idő óta, meg nem is ünnep. Őszintén szólva, tudom én azt, hogy 1886. május 1-én volt a chicagói munkástüntetés, de ez messzi, meg régen is volt. De ha valaki azt mondja, hogy ez megint egy Amerikából importált ünnep, az téved, mert ott, meg Kanadában éppen hogy nem ünneplik, legalább is nem munkaszüneti nappal.

A munkásszolidaritás is olyan fura fogalom. Ma csak a vonatosok, meg a buszosok sztrájkolnak, ami nem biztos, hogy olyan nagyon szolidáris azokkal a munkásokkal, akik inkább dolgoznának, vagy nem, de muszáj nekik, mert többen állnak a helyükre sorba, mint amennyien sör-virsliért álltak anno az alkalmi bódéknál.

Na de ezt inkább hagyjuk ebben az ünnepi pillanatban. Inkább menjünk valami gyöngyvirágos rétre majálisozni, lila ruhában, borospalackokkal, piknikes kosarakkal valamint elegáns uracsokkal felszerelkezve, és koccintsunk egyet Munkás szent József tiszteletére, meg a tavasz örömére. Azt mondják, szép napsütéses időnk lesz.

Rózsa Melinda (Rose)

 

 

Az, hogy a munka ünnepe, egy elég nehezen értelmezhető fogalom. Mert ugye vagy munka van, vagy ünnep. De minthogy május elsején nem dolgozunk, inkább ünnep. (Persze, a mi esetünkben ez csak szerencse dolga, ha nem dolgozunk május elsején, a médiamunkásnak ugyanúgy nincsenek fix munkaszüneti napjai, mint mondjuk a mentősöknek vagy a köztéri vécésnéniknek.)

A május elsejei nosztalgiahullámoktól is mentesen létezem: az idétlen és kényszeredett felvonulásokból koromnál fogva hálistennek már kimaradtam, a sörsátras-virslizabálós-körhintás tömegrendezvények meg sose voltak a szívem csücskei, így aztán, ha visszatekintem életem május elsejéire, csak néhány múzeumfalubeli összejövetel emlékképei derengenek fel. Persze, azok meg lehettek volna bármikor máskor is.

Idén, gondolom, koncertre megyünk, Deák Billre, Hobóra, Ricsére a Tabánba, és/vagy Pál Utcai Fiúkra a ZP-be, pláne, hogy nekik éppen most jött ki az új lemezük, bár ez most nem tartozik a tárgyhoz. Aztán meglehet, hogy iszunk mellé sört is. Az ünnepre való tekintettel.

Irédy Dénes

Kacifántos ünnep ez a május elseje. Olyan, mintha nők napján otthon hagynánk az asszonyt, és a haverokkal elmennénk egy nagyot tivornyázni, ami görbe esetének egy kitüntetett pontján a bordélyházba is betérnénk. Ha innen, tehát a munkabeszüntetés felől nézzük, akkor az utóbbi időszak BKV-s sztrájkolói már vagy a sokadik május elsejéjüket foganatosítják. Néhány hete már a tetterős és tetterősítő pluszos derült idő is odafáradt a blokkolóórához, hogy becsekkoljon. Mi, a többiek meg elégedetten konstatálhatjuk, hogy nem utolsó dolog a tömegutaztatásban építeni a – műanyagazonos kemikáliákkal habosított vizet a multik malmára hajtó – kapitalizmust. Ott láthatólag latba vethető szavuk van a szakszervezeteknek. Kevés más ilyen munkaköri leírás kerülhet az ember elé, ahol ha a munkavállalónak – álljon bármennyire is csálén a helyzete – nem fűlik a foga a medvetarkóleveshez, leülnek vele szuttyogni a közös nevező végett. Ha meg nem születik konszenzus, nem kámpicsorodik el a dolgozó, jön újfent a május elseje. (Lekommunistázná az ókori görögöket?! Akikről beszél, azok dolgozók és nem munkások! – intett meg az egyik tanárom első éves főiskolásként egy vizsgán.)

Ámde rázzuk le magunkról a magasztosabb eszméket. Az asztalra csapó kézzé tömörülni és fővárost vagy épp az egész országot lebénítani képtelen többség számára, ha kizarándokol a helyszínre, a május elseje a sör, a virsli, a ringlispíl és a lakodalmas zenék népünnepe. Ezen összetevők váltott lován érhetjük el leghamarább a kívánatos maxosságot. Fölcsapva a közhelyszótárt: lehet villantani nonfiguratív macsóhímzést, tuccogó tuningverdát és a Playboy-fotók hibátlan műviségét hozó cicalányt. Vagy ha proletárabbak vagyunk a proletárnál, akkor rácuppanhatunk az egyik sorozatokra rácuppant – általam például nem fogható – csatornára. Ott május elsején és másodikán két adagban, reggel 9-től este 20 óráig leadják a „Doktor House” teljes első évadját, mind a 22 részt. „Inkább a szemem folyjon ki!” – teljesülhet a söntéspultok vonzáskörzetéből ismert fogadkozás.

Személyesre veszem a stílt. Falusi gyerekként még éppen elcsíptem a késő kádári éra leáldozását, majd abba a fapados, langymeleg, lábszagú otthonosságba való általános visszavágyódást is, ami úgy másfél évig még reálisnak tűnt. „És megígérte anyu is, hogy megkapod” – énekelte meg Lovasi ezt a feelinget. Akkoriban az emberek összejártak, pezsgett az élet a helyi kricsmiben, mögötte még az azóta lebontott kuglizó is működött. Mintha minden hétvégén május elseje lett volna ott. Ha meg tényleg, akkor az „Induljon a banzáj!”, a „Csók x csók”, a „Trabant” és a „Life Is Life” szólt az ilyen össznépi hacacárékon, miközben a légpuskát újratöltötte a céllövöldés cigányasszony. Aztán hamar kihunyt a varázsa, ahogy a szamizdatból is kilúgozta az izgalmat a tiltás hiánya. Szélesre nyíltak az ajtók, betódult a nagyvilág, a kereskedelmi tévék indulásával elszaporodtak a csatornák, a falba előbb telefont, majd annak a helyébe Internet-csatlakozást dugtunk és a monitor előtti kotlás az életünk egyre nagyobb hányadát kebelezte be. Manapság már alig van bármink is, ami ne volna virtualizálva. Arra azonban, hogy tíz évvel korábban szülessek és 1988-ban legyek nagykorú, húsz év távlatából is nemmel felelnék. Bár a hangom kissé beremegne.

Józing Antal

Nem túl bonyolult képlet: ha jó idő van, akkor éljen május elseje, énekszó és sör köszöntse valahol a szabadban, ha esik, akkor tök mindegy, hogy minek hívjuk, lényeg, hogy nem kell dolgozni menni, főleg úgy, hogy a hatalmasságok úgy döntöttek, legyen négynapos az idei buli. Örüljünk neki, hogy legalább ezt megkaptuk, mostanában úgyis olyan szűkmarkúak ott fenn.

Azt hiszem nekem az ünnepek közül a legkevesebb gondom mindig is a május elsejével volt, általános iskolásként egy gyarapodó szocialista iparváros úttörőjeként minden gond nélkül letudtam a felvonulást, nagyjából úgy, mint a matekleckét, hogy aztán csatlakozzak apámék üzemének menetéhez, ahol volt lufi, zászló és sörvirslis való élet, és ahol a sorban elhangzott dumák és beszólások némileg különböztek a hangszóróból nyomatott propagandától.

Hogy a rendszer velejéig embertelen és gonosz, az is egy május elsején derült ki számomra: 1986-ban, öt nappal a csernobili atomrobbanás után a magyar párt és állami funkcik fontosabbnak tartották, hogy kussolva kiszolgálják a szovjet propagandát, minthogy szóljanak a saját népüknek, hogy talán mégse menjenek ki a radioaktív esőbe, mert annyira az nem egészséges. Máig emlékszem, ahogy a szombathelyi szabadidőközpontban a szomorú szemű munkásemberek állnak a büfénél az esőben, sörükbe beleesik az atomeső, virslijüket bizonytalan kézzel tunkolják a vizes mustárba.

Hogy manapság mit ünneplünk ilyenkor, az megint hosszú történet lenne, mert hiába szakadunk meg a mindennapokban, a munka már nem az a munka, hanem papírgyártásos aktatologatás, miközben sírunk, hogy minden Kínából jön. És ezzel párhuzamosan a munkásosztály is kihalófélben van, helyettük területi képviselők, tanácsadók, pályázatírók és menedzserhegyek vannak, csak éppen a járdát nem betonozza le senki. És hiába az öltönyök, az egésznek egyre inkább valamiféle újrabszolgaság-szaga van, ha szerencsénk van, jóléti, ha nem, akkor nem, ne foglakozzunk vele, menjünk ki a szabadba, rendeljük ki a sört és a virslit. Talán nem radioaktív.

Várnai Zsolt (Morn)

Egy ünnepnap, egy újabb hosszú hétvége, semmi más. Azt viszont csak nemrég tudtam meg, hogy ez az egyik legelterjedtebb ünnep a világon, minden földrészen megünneplik.

A rendszerváltás óta kicsit sandán tekint mindenki a május 1-re, hiszen sokakban él még a kötelező felvonulások emléke, igaz nyakkendős úttörőként minket csak az utána következő szétszéledés és a majális érdekelt.

Az uniós csatlakozás ünnepe is ez. Talán pár év alatt az is kialakul, lesz-e mit ünnepelni ezen a csatlakozáson.

Akkor, ha jól emlékszem, pesszimista számítások szerint is 2008-at jelöltek meg, mint az euró bevezetésének dátumát. És ma meg hol vagyunk attól. Még dátum sincs. Talán egy távoli május elsején oda is eljutunk.

És ami legtöbbünket érint: május elsejétől igen durva KRESZ szabályozás lép életbe. Ha figyelmetlenül vezetünk jó pár nyolc órás munkanapot kell ledolgozni, mire kifizetjük a büntetést.