Hogyan jöttök ki az életkorotokkal? - szerkesztőségi körkérdés

Kupi Györgyi

Hogyan jövök ki az életkorommal? Jó kérdés, lehet telefonos segítséget kérni? Azon gondolkodtam, hogy miért pont ezt a kérdést teszi fel körkérdésnek a főszerkesztő, de aztán olvastam a vízitúra-beszámolót.

Valójában egyáltalán nem foglalkozom az életkorommal. Eszembe se jut, hogy hány éves vagyok, még a születésnapomon se. Akkor a pezsgőre koncentrálok és az Esterházy-tortára, meg hogy milyen szépen megterítettek a gyerekek. Akik már nagyok, de erről sose jut eszembe, hogy öregszem.

Nem volt ez mindig így. Úgy negyvenéves koromig jobban izgatott a kérdés, születésnapomon rendszeresen borokkal körített depresszióba süllyedtem, és az életemen gondolkodtam, hogy mit csináltam eddig, mit nem, és hasonlók. Lehet, hogy attól múlt el a nevezetes nap környéki önsajnálattal elegyes pátosz, hogy semmi kedvem nincsen már ezen töprengeni.

Amit viszont megfigyeltem, hogy kihíztam egy ruhámat. Ez aggasztó. Aztán előhúztam egy másikat, és azt is. Tavaly még bőven jó volt. És az is megdöbbentő volt, amikor az üveges ajtóban megláttam az anyámat, ahogy szembe jön velem, de hát anyu már nem jön velem szembe sohasem – eltartott pár másodpercig, mire ez leesett. Én mentem szembe magammal.
Most gyorsan megnézem, nincs-e itthon egy üveg pezsgő.

Rózsa Melinda (Rose)

Az életkorról először az jut eszembe, hogy állítólag fel vagyok nőve, és akkor illene is úgy viselkedni (mondják ezt mások). Gyerekként mindenkire vágyik, hogy felnőtt lehessen, csak azért, hogy ebéd előtt is ehessen csokit, kimehessen vizes fejjel az utcára és akármeddig tévézhessen. Aztán mire felnőnek, már nincs kedvük csokit enni ebéd előtt, mindig megszárítják a hajukat, és egyáltalán nem tévéznek akármeddig.

Mármint mások.

Én viszont tényleg akkor eszem meg a csokimat, amikor jól esik, teszek rá, hogy megszáradtam-e vagy sem, és néha azon kapom magam, hogy már éjjel fél kettő, és még mindig valami hülye sorozatot bámulok. És jól esik.

Ez volna mondjuk az egyik vetület.

28 éves, az már komoly felnőttnek számít. Vagy mégsem? Mert ha azt kérdezi tőlem valaki, hogy miért nincs még (pláne: még mindig, vagy: még most sem) gyerekem, no, akkor aztán mindjárt visszaesek az épp-csak-kimaradtam-a-középiskolából szintre, épp csak élek, segítség, mi az, hogy én ennyi idősen ekkora felelősséget vegyek a nyakamba.

A huszonévességben, azt hiszem, különben semmi rossz nincs, azt az egyet leszámítva, hogy már elég sok velem egyidős eladó (főleg a pasik) magázva köszönnek, pedig simán letegezném őket, a múltkori józsefvárosi lejmolós csajról (kb. 16 éves) nem is beszélve, aki kért volna egy százast, de rögtön bukta, mert csókolomozott.

Ősz hajszál meg narancsbőr ide vagy oda, itt azért még nem tartok, ugye?

Irédy Dénes

28 év. Objektív számítás alapján, kivonva egymásból a jelenlegi naptári évet és a születésemét. Egyezzünk ki inkább 24-ben. A saját belső bioritmusom ennyit mutat. Ha tinédzserként nem vesztegettem volna el felesleges hülyeségekre 4 évet, akkor elfogadnám a társadalmi időszámítás szerintit. Persze már azzal is behódolok neki, hogy egyáltalán foglalkozom vele. Pedig most épp ez a téma. Összevetni az egykori terveket, vágyálmokat a mai realitással, hogy mivé szilárdultak, torzultak és/vagy milyen utakon vittek el máshova.

„Élj úgy, hogy a hajdani gyerek, aki voltál, ne restelljen téged, felnőttet!” – mondta a nem is tudom már, hogy ki. Innen nézve bőven túlteljesítettem a távot. (Egykor nem nagyon lendítettem be a fantáziámat.) Akár hátra is dőlhetnék, hogy az anyai ágú nagyapám a hetvenes éveiben is még a második világháborús katonatörténetit mesélte mint az arra egyedül érdemeseket. De eszembe jut még Thomas Mann a Doktor Faustusban, amint az egyik szereplő szájába adja a művészek (és általában a kreativitásukból élők) übermenschi mondatát, hogy lehetnek ugyan az osztálytársai bármennyire is ügyesek, eszesek és céltudatosak, az életük legszebb évei a diplomaosztással immárott múlt időbe tétettek, onnantól már mindegyikük csak egy tégla lesz a társadalmi betagozódás falában – míg Őt, ha fel is emészti magát időnek előtte, nap mint nap annyi impulzus éri, hogy hetvenkét óra se volna elég feldolgoznia. Vagyis ha holnap bekopogna a Halál és bejelentené, hogy ennyi adatott, egy jajszó se hagyná el a számat, méltóságteljes halálnemet kívánnék csak.

Persze nem szerettem gyerek lenni. Onnan, abból a szemszögből nézve a felnőtt lét annak tűnt, ami folyvást felesleges hülyeségekért folytat harcot. Aminek most is látszik. Vagyonokat gyűjteni össze? Autót venni? Beutazni a világot? Hírnevet szerezni? Megfelelni az elvárásoknak? Feleség és gyer… Az azért nem volna rossz. Továbbadni a rissz-rossz génjeimet, hogy valaki más is élhessen. Már most tudom, hogy jobb alapadottságokat érdemelne. Hátha ő majd szeret gyerek lenni. A lehetőséget rá mindenképpen meg kéne adni.

Persze minek is berzenkednem, abban, ami most vagyok, mindaz belejátszott, ami eddig velem történt. 1999 vége óta jobbadán csupa pozitívum. Olyan szerencsés együttállások, találkozások, beváltott lehetőségek, amiket hinni se mertem volna. (Fentebb már beszéltem az egykor kímélő koszton tartott fantáziámról.) Most már talán bevallhatom, hogy újságíró is csak azért lettem, mert úgy jött ki a lépés, aztán megtetszett. Maradnék is ennél a sokszor bevált taktikánál. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. A végén még a kétfajta időszámítás egyezést mutat.

Józing Antal

Ábrándozós olvasólámpás estéken, vagy időt és teret összekutyuló álmok után olykor késként hasít a homlok mögötti térbe, hogy már soha nem leszek tízen- vagy huszonéves, és hogy ez mennyire igazságtalan, de összességében most egészen ki vagyok békülve ezzel a 44-es számmal. Mert olyan semmilyen, közepes érték, és ez - hál’ istennek - így is marad egy darabig, olyan se nem öreg, se nem fiatal, egyik állapotra sincs gond, az egyiket már lezárta az idő, a másik még kellően messze, az ember sodródik a vízen, vannak kisebb zuhogók és örvények, de összességében elég kiszámítható az egész.

Nem tagadom, vannak kellemetlen periódusok, amikor az embernek szembesülnie kell azzal, hogy már nem az, aki volt, akinek hitte magát, vagy legalábbis a külvilág szemében nem az. Az első ilyen időszak, amikor elkezdik magázni a felnőttek, vagy még rosszabb – a nála csak néhány évvel fiatalabb gyerekek. Ilyenkor az ember rádöbben, hogy a gyermekkornak lőttek, de mivel éppen kapujában áll valami izgalmasabbnak, mondjuk az életnek, annyira azért nem bánja ezt a nyelvtani változást. Legalábbis én így voltam vele. Sokkal jobban lelkemre vettem, amikor úgy tíz évvel ezelőtt többé nem „fiatalember” volt az általános megszólításom, hanem „uram”, és nagyjából ezzel egyidejűleg tudatosult bennem, hogy lehet, hogy nem is tart az élet örökké. Ennek a fele sem tréfa – jutottam a pánikhangulatú felismerésre, amit tovább tetőzött az a rácsodálkozás, hogy tőlem távol élő szüleim sem azok az egykori örökké vidám és örökké középkorú emberek, akiknek addig láttam őket. Mert miközben kicsit félrenéztem, őket is megfogta az idő. És erre nem számítottam.

Viszont azon – hiába kínos – továbbra jókat tudok nevetni, amikor egykori általános iskolás tanítványaim, mára bombázokká iperedett hölgyek integetve átkiabálnak az utcán, hogy „Csókolom, Tóni bácsi!”

Valahogy úgy vagyok vele, hogy minden életkor, amin átdöcögtem vagy éppen átszáguldottam, bennem él és dolgozik. Amikor a szabadidőparkban biciklivel leereszkedem a meredek ösvényen, akkor 13, amikor komolykodó ábrázattal aggódom az elcsépelt örök emberi értékekért, akkor 44, amikor Kispál-koncerten négy sör után együtt éneklem Lovasival a refrént, akkor 22 éves vagyok. Valahogy szépen elfér mindez egy helyen, és remélem így lesz azokkal a számokkal is, melyek még csak most jönnek, és amelyek, remélem még sokan lesznek.

Várnai Zsolt (Morn)

Mikor anno negyven lettem azt azért kicsit ízlelgettem magamban, mert kimondani is olyan durva volt tízévnyi „harmincaskodás” után. Aztán az ember hozzászokik, hogy ennyi és már nem zavarja.

Az utóbbi időben kicsit többet mozgok, biciklivel járok be az irodába, futok, ha összejön, focizom a haverokkal, de ez még jól is esik.

A témához tartozik az is, hogy a hét végén elruccantam a fiammal kettesben a VOLT-ra, elkísérem élete első komolyabb koncertélményére. Biztosan benne van ebben is egy kis ragaszkodás a távolodó fiatalsághoz.
Azért egyre növekvő aggodalommal figyelem a korosztályomnak célzott hirdetéseket, mi várhat még rám. Minden nap viagrás e-mail hirdetések a postaládában, nyomasztó reklámok a TV-ben a prosztataproblémákról, szóval elég sötét jövőt sulykolnak.

Valójában azonban egyetértek azzal az Al Bundynak tulajdonított mondással, mely szerint „az élet akkor kezdődik, ha a gyerekek felnőnek és a kutya is megdöglik végre.