Porcelántányéras leves, ágyban alvás, meleg zuhany és az otthon csendes nyugalma. Ezek gyönyörködtetnek épp. A korábbi napokban meg a nomád lét, a felbukkanó, eltűnő, majd újra felbukkanó ismerősök, a szüntelen zsongás, az egymást keresztező koncertek, a fűben, állva és összecsukható padon kajálás-piálás vitték a prímet. És még eső sem volt. .
Porcelántányéras leves, ágyban alvás, meleg zuhany és az otthon csendes nyugalma. Ezek gyönyörködtetnek épp. A korábbi napokban meg a nomád lét, a felbukkanó, eltűnő, majd újra felbukkanó ismerősök, a szüntelen zsongás, az egymást keresztező koncertek, a fűben, állva és összecsukható padon kajálás-piálás vitték a prímet. És még eső sem volt. .
Porcelántányéras leves, ágyban alvás, meleg zuhany és az otthon csendes nyugalma. Ezek gyönyörködtetnek épp. A korábbi napokban meg a nomád lét, a felbukkanó, eltűnő, majd újra felbukkanó ismerősök, a szüntelen zsongás, az egymást keresztező koncertek, a fűben, állva és összecsukható padon kajálás-piálás vitték a prímet. És még eső sem volt. .
Vasi képviselet és a sötétség hercegeAz Anima Sound System – ismét Prieger Szabolccsal update-elt verziója – megengedhető túlzással inkább tűnik Neo-klónnak vagy mintha a Neo remixelte volna az Animát, mintsem hogy beváltana a hozzá fűzött reményeket. Szivárognak is ki róla csapatostól az emberek. Meg persze be, mert nagy csáberővel bír a hangzás. Innen két lehetőség van. Vagy a „teljesen mindegy, kik játszanak” alapon ráinduljanak. Vagy pedig hogy próbáljanak benne fellelni régi ízeket, majd csalódottan távozzanak, hogy ez nagyon nem az, amit az Animában megszerettünk.
A beígért három vokalista srácot meg annyira eldugták a látványos fényárban és füstözönben, hogy ha nem tudok róluk, akkor pusztán a hangzás alapján nem is feltételeztem volna, hogy nem hangmintáról szólnak. Bevárva a mindent eldöntő ’68-at, derült csak ki, hogy tényleg van hangzásalakító szerepük. Addig elektro-futamok és melódiák, ércesen hasogató acidolás alatt a dal mint olyan és a meglehetősen feminin ízű dallamok nem kaptak a díszítésnél több szerepet. Ettől persze még príma bulizene, a partianimálok vígan szeleteltek rá és még Karl Marx nevét meg hogy We Strike!, azt is szívesen harsogták e-bódulatukban, de semmi több.
És kásás volt a hangzás! AZ F. O. System hiába bővült fel egy plusz taggal és hiába az ’90-es egyetlen lemezük mindmáig elevennek ható atmoszférája, egyszerűen bőszítő volt hallgatni a koncert első felét. Próbáltam kihallani belőle a dalokat, de az erős koncentrálást igényel és a fene se akar hajnal kettőkor ilyesmivel bíbelődni. Meg nekiállni az odarendelt barátoknak magyarázni a bizonyítványt, hogy mitől tekintsenek el, hogy átjöjjön a lényeg. Idővel összeállt a hangzás is, nemcsak a jó szándék meg az akarat futotta a köreit. Vagy talán az önszuggesztió hatott ilyen áldásosan?
Szavak papíron és vitriolba mártva
Romeltakarítási időben, délelőtt tízkor érkezve meglepő tapasztalatokkal kínált meg az amúgy pezsgő, mindennel pazarlón bőkezű fesztiválplacc: nem lehetett sört kapni. És nemcsak azt furcsálltam, hogy még zárva volt a noteszbe cikket firkálós kedvenc helyem, és onnan, ahonnan eddig sem kacsintgatott kifelé a hűtőből ilyesmi, ott sem volt. Nem. Az már jóval inkább csodáltam, hogy hol láthatólag volt, az MR2 színpadon, ott meg a pult mögött nincs senki, de az igazi parasztgyalázat akkor tört ki, amikor addig a Klubszínpadig kell elcaplatnom, ahol a Vámos Miklós előadása után lustaságból nem vettem meg a Čapek novellagyűjteményt.
Könyvfronton amúgy jobban (a kötetgerincek végigfutását követően mondhatni: pazarul) állt a fesztivál, mint a CD-k terén. Ennél mi sem bizonyítja jobban, hogy a régi értelemben vett lemezkiadás napja leáldozóban van. Szomorú és valahol nagyon jellemző erre a rossz tendenciákban bővelkedő jelen korra, de mit van mit tenni, már a szélmalomharcnak is elmúlt a romantikája. Maradván még a Klubszínpadnál, a fesztivál egyik legérdekesebb kora délutáni programja kapott itt helyet. Fiala János rádiós és tévés műsorvezető invitálta meg Kispál Andrást, Laár Andrást, Hobót és Für Anikót egy-egy órányi beszélgetésre. Lovasi András mostanság parkolópályán lévő alkotótársáról lemaradtam, a KFT meg Földes László viszont – noha mindkettejüknek aznap volt koncertjük – kurtán-furcsán visszamondták a találkát. Für Anikó viszont kötélnek állt. Vesztére, tehetnénk hozzá rosszmájúan, de nem tesszük, mert ha voltak is izzasztó pillanatai a beszélgetésnek, derűsen állt fel a színésznő Fiala mellől.
Ez a privátiban láthatólag egyvégtében szivarozó fickó megéri a pénzét. Rezzenéstelen arccal záporozta végtelen asszociációs képességről tanúságot tevő kihallgatótiszti kérdéseit, amikkel mintha az volna a célja, hogy a vendégeit belekeverje a mondókájukba és zavarukban olyasmit is elkottyintsanak, amit különben csak nagy hajnali alkoholos őszinteségi rohamokban szokás.
Für Anikónál ez úgy nézett ki, hogy feltett egy eleve necces kérdést a színházi világbeli ellenségeiről, majd a válaszadás közbeni ötödik mondatnál leállította a színésznőt. „Elnézést, de Ön rágózik, miközben mi beszélgetünk? – Kiveszem, ha Önt zavarja. – Nem, nem kell, csak megkérdeztem.” Azzal a rágó kikerült a szájból és folytatódik a beszélgetés. Hamarosan azonban Fiala újra és újra beletörte a szót a színésznőbe, mintha ráállt volna a „100 kérdést 60 perc alatt” tematikára. Für Anikó persze igyekezett tartani a tempót és a sorozatos irányváltásoknak megfelelni, ám egy idő után már ő is érezte a dolog komikus voltát és felemlítette a dolgot a beszélgetőtársának. Sőt nemcsak hogy visszakérdezett, de még replikáznia is sikerült, annyira nagyon, hogy immár tartósan visszahuppant a nyeregbe. Amit élénk tapssal és ovációval díjazott a népes közönség. Ám Fiala karmaiból nem ilyen egyszerű szabadulni. Zárásul felcsapta a programfüzetet és az aznap este nyolckor énekesnőként fellépő Für Anikót végigkérdezte a vele más színpadon, de egy időben játszó zenekarokról, hogy miként értékeli az erőviszonyokat. El lehet képzelni a szituációt!
És még mindig a könyvek. Hesse: Sziddhárta, William Gibson: Neuromancer és Stephen Kingtől valami. Az elsőt a KFT frontbuddhistájára várva láttam egy harmincas hölgynél, a másodikat egy negyvenes angol férfi olvasta mellettem, a harmadikkal a mellére szorítva egy lány sétált el épp a Meghallgatlak sátor előtt.
Főleg a Dia, de a Péter is
Szóval csütörtök. The Trousers kezdetnek. Az Amber Smith gitárosának szabadidőzenekara. Indie rock, brit pop meg ilyenek az összetevők. És jó. Sőt néha jobb is, mint a másnap a – remélhetőleg csak jelenleg – hasonlíthatatlanul nagyobb presztízsértékkel bíró introspektívek hasogatós gitárhangzása, ami a lemezeik finomságait nagyban eltakarta. „Az Edda, azok szombathelyeik, nem?” – kérdezték egymástól tétován a megválaszolásra a szomszédos padon ülők. Na nem az a csávó, aki levelibéka sapkában bukkant fel szinte mindenütt és előbb azt énekelte, hogy „A lányok, a lányok, a lányok angyalok”, majd kis hatásszünet után hozzákurjantotta, hogy „főleg a Dia”. A négy nap folyamán vagy tizenötször találkoztam vele.
Idén a Nagyszínpad csak a tutira menő felhozatala bőven hagyott maga után kivetnivalót. Régi, kiélt szeretők és adták egymásnak a stafétabotot, akiket bottal se szívesen böködnék meg. Egyedüli kivétel az utoljára tizennyolc éve színpadra lépő URH volt. Mellesleg a fesztivál egyik legjobb koncertje. Müller Péter Sziámit kábé azóta (de nem ezért) nem illik szeretni újságírói körökben. A nyolcvanasokbeli minden zenekara viszont továbbra is hivatkozási alap, a dalaik ismerete egy időben az értelmiségi létbe való felvételi beugrókérdései között szerepelt. Nem véletlenül. A velem egykorú art-punk dalok mit sem veszítettek az erejükből, ugyanolyan feszültségteliek, frusztrációterhesek és egy élhetetlen világról hírt adók, mint akkor lehettek. 1980 és 2008 alaphangulata közötti fikarcnyi különbség sincs. Velejéig ugyanolyan minden, csak a koncert kezdetén elsorolt drogfajtákhoz társult még néhány nagyobb dózisú. Illetve a minket abajgató hatalom eszköztára bővült ki százszorosára és a mimikrijének változásai váltak szabad szemmel alig követhetővé.
Három díva, a playboy kínai földön
A Red Lounge, vagy ahogy néhányan hívják, a Vörös Melanzs jelenti évek óta a VOLT Fesztiválon állandóságot. Már ami a megbízhatóan elsőrangú ejtőzős zenéket illeti. Második nap annyira jól sikerült ez az ejtőzés, hogy egy piros párnán elszunyálva még a mobilom is lemerült. Mindez Harcsa Veronika, az Erik Sumo Band porcelánbabája koktéljazze közben történt. Ami nem le-, hanem felminősíti a koncertet, hiszen ki nem szeretné, hogy ez a nő énekeljen neki altatódalt?!
Lehettem volna lelkesült, de nem ment. Szalóki Ági Karády-estjén hat szám után elpilledtem, húzott a padló felé a gravitáció, én meg engedtem neki. Talán táncolni kellett volna, ahogy azt az idén a harmadik ikszébe lépő darázsderekú díva is tanácsolta. Csakhogy inkább összebújósak-andalgósak ezek a dalok, én meg partnerhiányos. Az utána következő Takáts Eszter és a Gumizsuzsival meg épp fordított volt a hümmögésem oka. Ami egy szál gitárral és/vagy nagybőgővel vagy szaxofonnal intim, személyes és nagyon szerethető, az itt bágyasztóan felületes érzetet keltő tinglitangliság.
Feminin alkat fölötti kigombolt ing, smink és az erre még rá is játszó pózok meg a furcsán retro-romantikus szövegek – és a nők már oda vannak és vissza. Frenknek sikerült az, ami a magyarhonban csak keveseknek: az érett nőkből is előcsalogatta a pop- és rocksztárok láttán fel-felvisító tinilányságot. A saját dalok fele kifogástalan, a feldolgozások pedig mind kiválóak. Különösen a szex, drog és rock and roll szentháromság trónba ültetése kiállt lemezfelvételért és netre fellőtt videóért. A Kaukázusnak meg főleg az ironizálós, szójátékos kortünetfestő Rálátás daluk lejátszásáért járt a pont. Továbbá milyen igaza volt Kardos Horváth Jánosnak, Magyarország tényleg kínai felségterület, gyarmat mindenestől, a közönség közé dobott Free Tibet! zászlót és az énekes gitárját is beleszámítva.
Kókuszdió úr és még sok más
Régi tapasztalat, hogy az elektronikus indíttatású tánczenék élőben többnyire csalódást okoznak. Señor Coconuttal és a haveri körével sincs ez másként. Csak halkan tudakolóznék felőle, hogy milyen zenekar már az, ahol a hangzásalakításban legkevésbé jelentékeny figura maga a névadó? Vagy másképp fogalmazva: a laptopja mögött ácsorgó Uwe Schmidt gépről küldött ritmusai, fúvós hangmintái és vokóderes szövegei nélkül, illetve azokat élő hangszerekkel behelyettesítve sokkal ütősebb lenne a produkció? Ott a pont. Alibiszaga van a dolognak. Népszerű lesz a zenénk, amihez dél-amerikás feelingű zenekart rántunk össze, hogy úgy nézzen ki, mintha nem egy laptopon kitouchpadolható „három gombot benyomok” zene volna ez. No nem ott hibádzik a dolog, hogy rossz lett volna az, ami lejött a színpadról, mert valóban remek az ötleten alapul és a kivitelezés is több mint rendben lévő, hanem az, hogy Louie Austen által elfélplaybackelt első három dala mindent előre leleplezett: kopáran mutatott a színpad statiszták nélkül.
És a többi említésre érdemes zenekar? A Dr. Beatről érkező barátok lelkesült szavai hallatán bántam, hogy leragadtuk a már százszor látott Quimbyn. A Sirqus Alfon humoros körítésű slágerparádéját végigvigyorogtuk. Németh Juci tagadólagos NemJuci szólócuccáról egy hallott szám alapján elsüthetők voltak a feltörekvő, a slágervárományos és a trónkövetelő kifejezések... És még hosszan lehetne sorolni. Bőven kitelne még egy hasonlóan terjedelmes cikk a 16. VOLT Fesztiválon a begyűjtött élményekből.
Életképek a 2008-as Volt Fesztiválról
Fotók: Ohr Tibor