Szeretitek Szombathelyt? - Szerkesztőségi körkérdés

Kupi Györgyi

Ha már így megkérdezted, kénytelen vagyok töredelmesen bevallani, hogy én bizony szeretem Szombathelyt.

Szombathely egy szerethető város, sok benne jóság, az egyik például mindjárt az, hogy kicsi, biciklivel félóra alatt át lehet érni egyik végéből a másikba. A hírek még ennél is gyorsabban terjednek, öt perc alatt teszik meg a fenti távot, kivéve ha rólad van szó, mert akkor tíz perc alatt.

A mádik jóság benne, az a szépség. Szép ez a város, hol nagyon, hol kevésbé. A szombathelyiek pedig nem dicsekvő emberek: nesze neked, idegen, itt egy szép város, ennél ők szerényebbek. Ennek érdekében a városszélén csálé táblákat növesztenek, a patakpartra szép magas füvet, az erdőbe szemetet, a Fő téri homlokzatra krematóriumra emlékeztető kőportált, régi szép polgári házaikra meg málló vakolatot.

Szombathely azért is szerethető, mert egy barátságos város. Az idegent szívesen fogadja, igaz, a bennszülöttek idegenkednek egymástól helyenként és időnként, de a józan, mértékletes és legfőképp toleráns polgár - és ilyenből van több - azt a helyet, abban az időben, azaz havonta egyszer, nagy ívben kerüli.

Egy nagy bajuk van csak a szombathelyieknek, nem elég lazák. Amit egyszer a fejükbe vesznek, attól nem tágítanak. Hisznek az önbeteljesítő jóslatokban, addig nem nyugszanak, amíg az nem lesz, ami szerintük van: befektetők elmaradása, kórház hanyatlása, főiskola megszűnése például.

A szombathelyeik nosztalgikus népek. Sóhajtozva, de büszkén nézegetik Nyugat királynője uszályának maradékát. Néhányan meg megpróbálják össze is öltögetni. Legesleginkább őmiattuk szeretem Szombathelyt.

Rózsa Melinda (Rose)

Hogy szeretem-e Szombathelyt? Hát jó, hogy. Amióta több mint kétszáz kilométerre élek tőle, talán még jobban is. (Megszépítő távolság? Lehet.)

Azt hiszem, nem is igazán magát a várost (mert vannak olyan helyek a Földön, ahol kifejezetten a hely az, ami szívünknek kedves, mint például Abbázia, Amszterdam vagy Felsőcsatár), hanem azt, ami benne van.

A régi barátokat, a Csótó körüli kavicsos sétányt, a Borok utcáját Karneválkor, a randa Emlékművet, a szalonnasütéseket a Parkerdőn, a bográcsozásokat a Falumúzeumban. Meg ami már nincs: a régi MMIK büfét, a hajdani betonmedencét a Tófürdőn, az ebihalakat az Oladi-lakótelep mögötti egykori bozótos pocsolyáiban.

Az meg, hogy mi nem jó Szombathelyen (közel s távol sehol egy autópálya, a legtöbb diplomás kénytelen elköltözni, ha normális melót akar, az oroszok távozása után tizenhét évvel még mindig nincs rendbe rakva a régi huszárlaktanya, satöbbi), csak egyszerű ténykérdés, nem érzelmi. Bár talán jobb lenne, ha mégis az volna, nevezetesen azok szívügye, akik tehetnek valamit.

Szeretném.

Szombathelyt is, még jobban.

Irédy Dénes

Hazudhatnám azt, hogy szeretem, ahogy az ellenkezőjét is. Néha (egyre ritkábban) lelkesültséggé áll össze bennem a kirakós, többnyire azonban méla egykedvűséggé csökevényesedik a bosszankodásom a rossz tendenciák tapasztaltán. Épp néhány hete, a szombathelyi zenékről írva vetettem számot a város kreatív felhajtóerejének változásaival. Lassan a végére ér a nullás évtized, és szomorúan kell konstatálnom, hogy a kezdetéhez képest Szombathely kulturálisan lejtmenetben van. Nem vagy csak elvétve látom a jeleit például annak, hogy az egyetemmé átnevezett főiskola betöltené az elsődleges szerepét, és tenni, változtatni, felforgatni vágyó, szuverén gondolkodású és világszemléletű fiatalok szabadcsapatait eresztené bele a nagybetűsbe.

Persze a többség bizonyára így lehet a mindennapjaihoz hátteret adó miliővel. Ráadásul én nem is vagyok szombathelyi: egy messziről jött ember. Komolyabb kötődéseim is csak 2001 óta vannak a városhoz. Folyvást átutazóban, igazodva a busz és a vonatmenetrendhez vendégeskedem benne. Noha kollégistaként buliból laktam itt egy évet meg az újságírói lét és az egyre fogyatkozó helybéli baráti kör is ide köt, ezredszerre is szokatlan ébredés után kimenni az utcára és Szombathellyel szembesülni.

Más különösebben nem lep meg. Ismerem a lehetséges forgatókönyveket. Tudom előre, hogy a Hamvas Béla-életműkiadásnak egykor kezdőlöketet adó város irodalmi rendezvényein annak a maroknyi embernek átlagéletkora a nyugdíjkorhatár felé tendál. Otthon sörözgetve nekiláthatok kipipálgatni egy-egy kiállítás megnyitón borozgatók névsorát. Nagy vonalakban már a helyszínen fölvázolom, melyik újságíró kolléga mit ír majd az adott bármiről. Ha meg politikai vagy társadalmi témák kerülnek megdiskurálásra, akkor vagy konszenzuskerülő monologizálás lesz mindkét fél részéről, vagy rendre bocsánatkérésekkel indított tökölődés: a záróegyenleg meg alig haladja meg a nullszaldót.

Csak az épületei miatt nem lehet szeretni egy várost – mondta egy nem Vas megyei, a diplomáját azonban Szombathelyen megszerző haverom. Azzal hazahúzott a Balaton egyik ékkövébe, és ugyan az emberek ott még inkább szerepekben gondolkodnak, ám nyáridőn az egy nyüzsgőn érdekes közeg és a nyelvtudásának hála, relatíve nagy pénzeket akaszt le. Egy barátnőm meg azt javasolta, hogy lépjek le külföldre, teszem azt, Írországba, éljek ott, vagy utazzak, ismerjek meg más kultúrákat, később bőven ráérek még belesavanyodni az itteni posványba. Kaptam olyan tanácsot is, hogy tegyem félre az „itt már jegyzik a nevem” hiúságot, és targetáljam be Pestet: ott a harmadik vonalbelieknek is jobb az egzisztenciájuk, mint az itteni gürcölve is kisstílűnek maradó élcsapatnak.

Továbbgondolásra érdemes szemszögek. Hogy miért kötődöm mégis Szombathelyhez? A néhány még barátnak megmaradt barát miatt, illetve mert dolgozik bennem az a fránya megszokás, hogy szeretem nézni a reményhal úszkálását.

Józing Antal

Tudnék könnyen máshol is élni, de szeretem. Hosszú, de nem különösen bonyolult történet ez, habár az indok talán a tőzsgyökeres szombathelyiek számára különösnek tűnik. Én, a „bevándorló”, ugyanis amiatt érzem jól magam itt, ami miatt a helyiek sírnak: hogy csendes, nyugodt hely, ahol össze van söpörve a szemét az utcákon, ahol este és vasárnap konganak az ember léptei a belvárosban, és ahol éjjel kellően hosszan kell bolyongani ahhoz, hogy egy nyitott ajtajú szórakozóhelyet találjon az ember. Mert az úgy van, hogy tízen- meg huszonévesen az ember talán még díjazza, ha zajlik körülötte az élet, de amikor megállapodik, némileg fontosabbnak tűnik, hogy normális munkahelye legyen, hogy le legyen nyírva a ház előtt a dzsuva, meg hogy a csemetét este hat után is ki lehessen engedni az utcára. És amikor ismerősem azon lelkendeznek, hogy milyen jó is lehet mondjuk Pécsen élni, mert ott aztán hű de zajlik az élet, csendesen elmondom, hogy persze, de ez a zajló élet már csak olyan dolgokkal jár a világnak ezen szegletében, melyek nem biztos, hogy látszanak a pécsi sétálóutcák fényeitől, és amelyek netán annyira nem is olyan vonzók közelről. Akkor már inkább tisztára söpört, kongó léptű utcák, melyek magukban hordozzák egy értelmes, kiegyensúlyozott élet lehetőségét. És ma már csak olyan világ van, hogy a beteljesületlen lehetőséget is meg kell becsülni.

Ami meg bosszant, az éppen az, hogy rövidlátó módon nem értékeljük a városnak ezt az istenáldotta adottságát, és ahelyett, hogy örülnénk a nyugalomnak, a csendnek, a sok zöldnek és a kultúrált létnek, és ezzel kezdenénk valamit, okosan, büszkén és tudatosan, építve a város fényesebb történelmi periódusaira, inkább kisebbrendűséggel vegyes sznobizmussal állandóan máshoz viszonyítunk, és lehetőségek kihasználása helyett hajlamosak vagyunk az önsorsrontásra.

Várnai Zsolt (Morn)

Egyszer még kiskoromban úgy volt hogy el kell költöznünk egy másik városba, Mosonmagyaróvárra, mert apám, aki nem született szombathelyi, ott kapott volna jobb állást. Aztán anyámmal, aki itt született, közös erővel elértük, hogy maradjunk. Emlékszem a családi vitákra és hogy mennyire büszke voltam magamra, hogy sikerrel küzdöttem meg, hogy itt élhessek.

Aztán a középiskolában már barátaimmal erősen lokálpatrióták voltunk, és ezt elég sűrűn ki is fejeztük, konfliktusok is adódtak ebből akkoriban, ha más városbeliekkel hozott össze a sors.

Amikor egyetemista lettem - pont Mosonmagyaróváron -, ott is külön klubja volt a vasiaknak, ez volt ott az egyetlen valóban működő és rendszeres programokat, kirándulásokat szervező társaság. És amúgy is: a vasi társaság elég jól felismerhetően összetartott.

Aztán mikor megnősültem (mosonmagyaróvári lányt vettem el!), azonnal hazaköltöztem a párommal Szombathelyre és már nem is tudnám elképzelni, hogy máshol éljek.

Úgyhogy Szombathely - Mosonmagyaróvár = 3:0