Lassan-lassan nincs olyan szeglete a horvát tengerpartnak, ahol ne lennénk ismerősek. Ez egyrészt jó, mert magabiztosan tudunk viszonyítani, másrészt viszont erősen csökkenti az izgalmakat. Az Omis mellett megbúvó Marusici és környéke azért még tartogatott ezt-azt raktáron.
Megint Horvátország, de most kiiktatva a közvetítőket
Minden tavasszal megy a varia, hogy akkor nyáron mégis hova kellene menni, mert ha otthon marad az ember, akkor csak a robot van. Tavaly mondjuk egyszerű volt, mert sehova, pontosabban a budapesti Bocskai útra, de az – lássuk be - nem volt az igazi. A pénztárca vastagságát reálisan felmérve az idén az jött ki, hogy egy hét tengert ki lehet passzírozni. Ez viszont kevés ahhoz, hogy messze menjen az ember, és mivel az észak-olasz tenger továbbra is riasztónak tűnik zsúfoltságával, felkevert vizével, marad hát Horvátország, már csak azért is, mert az olaszokat tavasszal már ügyesen lerendeztük.
Így esik a választás Közép-Dalmáciára, gyakorlatilag az egyetlen olyan horvát partszakaszra - a szigetek kivételével -, ahol még nem jártunk.
És ha már a kísérletezés, akkor legyen más újítás is: próbáljuk ki, mennyire működik, ha kihagyjuk a közvetítőket, és az apartmant közvetlenül a tulajdonostól béreljük az interneten. Annál is inkább, mert délről mintha évről-évre kevesebb apartman kerül bele az utazási irodák katalógusaiba.
Így kerül a képbe - egy angol tematikus gyűjtemény segítségével – egy Marusici nevű település, ahol egész pofás apartmanok sorakoznak, 10-15 százalékkal olcsóbban, mint a katalógusárak.
(Nem nehéz megjósolni, az internet néhány éven belül alapjaiban forgatja fel az idegenforgalmat).
Már majdnem végig megy az autópálya
Kivételesen nem húzzuk fel magunkat a magyar és a horvát autópálya-építés hangyányi különbségén, csak konstatáljuk: a horvátok jelenleg a makarskai riviéráig vitték le az utat. Két alagút még nincs kész teljesen, közülük csak a Zadar előtti öt kilométeres okoz nagyobb gubancot. Hiába variálunk az oda- és visszaindulási időkkel, mind odafelé, mind visszafelé körülbelül egyórás dugóba keveredünk. Az útszéli smiley azt ígéri, jövőre ilyen már nem lesz, a határon kapott térkép pedig azt, az autópályát viszik tovább, mint a gép. Nem is kételkedünk benne.
Az idén amúgy mintha jóval több lenne a szlovák, mint a korai években, és láthatóan egyre jobbak az autóik is. Ez van.
A horvátok meg időközben szép lassan pótolják az autópálya hiányosságait: épülnek a leállók, pihenők, üzletek, benzinkutak. A tömegek pisilési szükségleteit viszont toitoi vécékkel igyekeznek áthidalni. Több-kevesebb sikerrel.
Marusici sziklái
Marusici (ejtsd: marusicsi) Omistól kb. 15 kilométerre délre lapul, jellegzetes tengerparttal, amilyent eddig csak a képeslapokon láttunk. Ugyanis itt az a módi, hogy a tengerparti út a tenger felett 50 méterrel kanyarog, és alatta a sziklafalra rátapadva épültek nyaralók. Az összkép már-már giccsesen szép, mint ahogy a teraszokról élvezhető látvány is. Mielőtt valaki vadul rástartolna a helyre, azért gyorsan tegyük hozzá, ennek ára van. A házunktól például 170 lépcső vezet le a partra, kanyargós és meredek, olyannyira, hogy a nagyobb strandtárgyakat nem is tudjuk lecígelni.
Van viszont fürdőházunk. Nemcsak nekünk, hanem láthatóan minden nyaralóhoz tartozik ilyen, van, akinek csak egy, a part menti sziklába vágott, ajtóval ellátott lyuk, de vannak – mint például a miénk is -, nagyon komoly képződmények, komplett konyhával, grillezővel, napozóterasszal.
A part sziklás, illetve egy rövid szakaszon kavicsos, de ott is gyorsan mélyül, ami nem túl meglepő Horvátországban. Ennél különlegesebbek a kövek, sziklák által tagolt, apró családbarát öblök, melyekben kb. fél tucat ember fér el kényelmesen: jellemzően a közeli fürdőházak tulajdonosai. A partközeli sziklákról helyi fiatalok ugrálnak a vízbe, afféle bátorságpróbaként.
Marusici nem egy Monte Carlo. Az infrastruktúrát és a szórakozási lehetőséget a főút melletti kisbolt és két étterem alkotja. A bolt apró mérete ellenére egész korrekt választékkal dolgozik, az általunk kétszer is letesztelt „Jurcevic” étterem pedig kimondottam jónak bizonyul, közvetlen és jó fej személyzettel, hatalmas grillezővel és az ebből következő igazi horvát ételekkel.
Valószínűleg mindezen okok együtt is közrejátszanak, hogy a települést egy hét alatt mindössze kétszer hagyjuk el, ami nemcsak kényelmes, de módfelett költségtakarékos is, különös tekintettel a falu limitált pénzköltési lehetőségeire.
A marusici strand:
Omis jó hely
Eredetileg élelmiszer-bevásárlás céljából megyünk át a 6 ezres „nagyvárosba”, de aztán ennél több lesz belőle. A viszonylag új építésű, horvát mértékkel nagy, magyar mértékkel mini bevásárlóközpont (Studenac) a város Split felé eső bejáratánál van, lelke pedig egy CBA (!) szupermarket. Ötperces körbejárás után rájövünk, sok értelme nem volt idejönni, az árak ugyanazok, mint a kisboltban, a választék sem túl meggyőző.
De maga Omis – túl a tényleg drámaian szép földrajzi adottságain – szimpatikus, barátságos hely, ahol az ember pillanatokon belül otthon érzi magát a piacon, a főutcai bazársoron vagy a tipikus dalmát történelmi sikátorokban. Még egy ingyenes parkolót is sikerül találnunk a Cetina folyó partján, két perc sétára az abszulút centrumtól.
A Cetina amúgy főszereplő itt, neki köszönhető például, hogy homokos, lapos, partja van itt a tengernek, a strandolók nagy örömére.
Omis valaha kalózok központja volt, ezt a legendát igyekszik is megannyi turista-kalózhajó kihasználni. Valamiért sose vonzott az efféle vízikaland, ellenben megmásszuk a város legjellegzetesebb történelmi épületét, a sziklára épült, cirka fél évezredes Mirabella-erődöt, amely valahogy szintén a kalózokhoz kötődik, nem mintha nem lenne mindegy. A belépő 10 kuna, annyit meg is ér, mert a sok lépcső jó alakot csinál, és mellesleg pazar kilátást is kapunk a városra.
A Cetina annyira felcsigázza az érdeklődésünket, hogy 10-12 kilométert fel is autózunk a partján, egészen egy pofás, barátságos, hatalmas kerthelyiséges étteremig, amiről aztán kiderül, hogy a hajókirándulások és az itteni rafting-élet egyik központja. A nevét nem jegyzem fel, de amúgy vigyázni kell vele, mert drága hely. Ami a raftingot illeti, 20 euró egy kb. 10 kilométeres menet, ami jóval olcsóbb, mint a múltkori szlovén élmény, de jóval lájtosabb, ha úgy tetszik, családbarátabb is.
A hegyekben veszünk házibort, 20 kuna literje, biztos lehetne alkudni, de annyira meglepődünk a családi ház pincéjében kialakított komplett élelmiszer-kiskereskedés-raktáron (Tito partizánjainak lehetett hasonló), hogy egy gyors kóstolás után rábólintunk a bizniszre, majd negyedórás ostromot állunk ki, amelynek során a bor mellé még mindenképpen ránk akarnak tukmálni fügét, sonkát, sajtot, olivaolajat és még a jóisten tudja mit. Egészen megkönnyebbülünk, amikor sikerül 2,5 liter vörösborral visszavonulnunk. A bort napokig szopogatjuk az erkélyen, megelégedéssel.
Makarska szép, de mégsem nyűgöz le
Két nap múlva másik irányban, a 20 kilométerre levő Makarskára indulunk, szintén a célból, hogy elintézzük az élelmiszer-alapanyagok beszerzését, de itt – egy nagyobb, Konzum nevű szupermarket a város déli részén van, ahol az elkerülő út ismét találkozik a várost átszelő főúttal – is hasonló következtetést vonunk le, mint Omisban.
Így ezután nem is erőltetjük a nagyobb boltokat, kis kosárkával megyünk a marusici boltba, és persze mindent megtalálunk.
Makarska azonban – a rengeteg korábbi lelkes beszámoló ellenére, vagy talán éppen az extrém elvárások miatt - kevésbé tűnik vonzónak és izgalmasnak, mint Omis. Vagy talán azért, mert minden részletet láttunk már valahol korábban. A sziklás, magas hegyeket, a tipikus horvát történelmi belvárost, a pálmákat, a kikötőt, a bazársort és a zsúfolt, az olasz partokat idéző zsúfolt strandot.
Ráadásul mindezek összessége sem áll össze valami olyan kuriózummá, amelytől annyira hanyatt lehetne esni.
Az autót 10 kuna/óra pénzért tesszük le egy belváros közeli utcában, jól megjárjuk a belvárost és a strandot, hogy a fenti megállapításokon kívül azt a következtetést vonjuk le, hogy jól tettük, hogy igencsak jól jártunk Marusicival.
Makarskában egyébként nemcsak CBA-t, de OTP Bankot is találunk.
Splitre nem elég pár óra
Ha nem lenne Splitben Diokléciániusz császár palotája, a város úgy nézne ki, mit egy pálmafákkal felturbózott, konszolidált Miskolc. A várost ugyanis erőteljesen iparosították az egykori Jugoszláviában, amiről a nagy kikötő, gyárak és üzemek mellett a panelek és lakótelepek is tanúskodnak.
Ezt állapítjuk meg, miközben 2-3 órára megállunk hazafelé, no meg azt, hogy ennyi idő erre a városra, sőt még az ominózus római palotára sem elég. Diokléciánusz egykorli lakhelye ugyanis sokkal inkább egy falakkal körbevett, a különböző történelmi korszakokban be- és átépített komplett történelmi belváros, melynek csak felületes megismeréséhez is kellene minimum egy nap.
Mivel ennyi időnk nincs, körbefutjuk az egészet, fényképezünk vadul, de nem nagyon tudjuk, hogy mit. Aztán egy idő múlva feladjuk, egy pofátlanul drága turistalehúzó étteremben iszunk egy kávét a napernyők alatt, majd megfogadjuk, ha legközelebb erre járunk, Splitnek adunk még egy sanszot, annál is inkább, mert első látásra jó helynek tűnik, azzal együtt, hogy láthatóan a helyieket a palotánál és az amúgy jól pörgő idegenforgalom-biznisznél is ezerszer jobban lázba hozza a Hajduk Split focicsapata.
Az étterem tulajdonosnője viszont azt erőlteti, hogy épp ideje lenne a horvát szigeteket is felfedeznünk, van belőle vagy ezer, kitartanának egy darabig. Majd meglátjuk.
További képek a Marusiciről és környékéről.