A szombathelyi intézmény vezetői minden időben és helyzetben irigylésre méltóan optimisták. Avagy kiből lehet ma mondjuk biosztanár?
Olvasom, hogy a szombathelyi főiskola (bocsánat: egyetem, de nehéz megszokni, hogy új táblát tipliztek a bejárathoz) vezetősége optimistán ítéli meg az intézmény helyzetét, merthogy „mindössze 8 százalékkal kevesebb hallgató jutott be, mint tavaly”.
Nem is az a baj, hogy eljutottunk oda, hogy már annak is örülünk, hogyha valami nem sokkal, csak kicsit rosszabb, mint tavaly volt, hanem azok a finomságok, amikről nem beszélünk, mert kínos.
Például a tanárképzés. Oké, magasak a ponthatárok a nemzetközi tanulmányok és a művészeti képzésekre, ami jó, örüljünk hát neki. Viszont magyarszakra elég mondjuk 318 pont, ami azt jelenti, gyermekeinket olyanok fogják oktatatni a nyelvtan és az irodalom rejtelmire, akik – a szintén zuhanó színvonalú – középiskolákban nagyjából közepes jegyekkel lavíroztak és küzdötték át magukat az érettségin, és az sem kizárt, hogy ennél is gyengébbek voltak az említett tantárgyakból. Biológia szakra Szombathelyen 216 (!) volt a ponthatár, tessék utánaszámolni, ehhez mekkora hatalmas iskolai és érettségi teljesítmény kell, nem beszélve a sajtótájékoztatón példaként emlegetett műszaki menedzserhez, amihez kemény 168 pontot kellett összevakarni. Igaz, az utóbbi nem tanárszak.
Míg el nem felejtem, mindez az államilag finanszírozott képzéseket illeti, mert az önköltségesekhez gyakorlatilag elég, ha valaki nem bukott meg negyedikben.
Felvételi vizsga és hasonló macera már évek óta nincs.
Nem azt mondom, hogy lineáris összefüggés van a középiskolás jegyek a tanári pályára való alkalmasság között, no de ez azért mégiscsak vicces egy elégséges középiskolai földrajzzal tanító földrajztanár (228 illetve 160 a ponthatár a SEK-en), vagy ha nem az, akkor legalább öntsünk tiszta vizet a pohárba, és ne utólag csodálkozzunk, amikor a gyerek elbeszéléséből vagy fogadóórán szembesülünk az új típusú tanerővel. Igaz, már úgyis késő.
Merthogy mindez milyen következményekkel jár majd az amúgy is ezeregy sebből vérző magyar közoktatásra, azt nagyjából azért sejteni lehet, mint ahogy azt is, hogy a probléma megoldásában mennyit segítenek a digitális táblák és az évenként a rendszerre erőltetett, reformnak kommunikált iszapkavarások, melyek menetrendszerű ismétlődéssel visznek be újabb és újabb balcsapottakat az iskoláknak.
Remélem mindenből átjön: a SEK alacsony pontszámai nem az intézményt, még csak nem is az ide jelentkező diákokat minősíti, hanem sokkal inkább azt a tehetetlenséget, felelőtlenséget és koncepciótlanságot, amely a magyar oktatáspolitikát jellemzi az elmúlt másfél évtizedben, merthogy utoljára szerintem – kimondani is kínos, de - Glatz Ferenc volt az a miniszter, aki alkalmas volt a pozíciójára.
A SEK viszont – ha már előjött, mert előhoztam - nem most, hanem évekkel ezelőtt ezelőtt cseszte el a lépést, amikor mellékvágányra kezdett futni - és ehhez futáshoz asszisztált a politika, de ezt a szálat most hagyjuk -, az intézmény most már csak sodródik az árral, próbálja a száját a víz felett tartani, elhúzni az agóniát, és közben minden helyzetben optimistán nyilatkozni, például népszerű kommunikációs és rekreációs szakokról.
Igaz, itt a mellékvágányon mi mást is lehetne tenni?