Nagyon-nagy cigány lánykérés Szombathelyen

Lakodalom van a mi utcánkban … pontosabban lánykérés a szomszédunkban, Lakatos Andráséknál. A mi kis (zsák)utcánkban van még eladó lány (most már eggyel kevesebb), de ilyen szép, hagyományos ceremóniát nem biztos, hogy látunk mégegyszer.

Szombaton nagyjából a szomszédokkal egy időben, reggel hatkor ébredek. Hogy nagy dolgok vannak náluk készülőben, arra a tegnap este idehordott üdítő és ásványvízhegyek utaltak. Reggel nyolckor már hangolnak a zenészek, rá is kezdenek, és azt mondja a férjem, aki beáll a hidunkról az udvarunkra a kocsinkkal, hogy keresztben meg van terítve az utca, nem is tudja, hogy megyek el a boltba.

Való igaz. Tőlünk néhány méterre, Lakatosék háza előtt az úttesten keresztben asztalok sora egymás mellett, fehér abrosszal leterítve, középen egy kis partisátor, borok, szeszek, vizek dekorálva, virágdísz, lufik és leánderek. Épp hogy átférek az asztalvég és szemben lévő gyár fala között, visszafelé már a szatyorral, segítséget kapok egy ünneplőbe öltözött fiatalembertől. A házunk elé is jut egy asztal, Bandi szomszéd azt mondja, miután gratulálok, hogy csak délig lesznek, de náluk ez a szokás.

Az a szokás náluk, cigányoknál, hogy nem egykönnyen adják ki a lányt, a menyasszonyt. A vőlegény rokonságát nem engedik be a házba. Úgy tesznek – magyarázza az örömapa – mintha csak úgy, a maguk kedvéért mulatoznának, és a kéretőknek (mangaimo) bizony meg kell győzniük őket, hogy jó cigányok, és a lány is jó helyen lesz náluk.

A kéretők úgy tíz óra felé érkeznek meg, az utca végén feltűnik egy népes, úgy harminc-negyvenfős társaság, élükön egy vőfélybottal felszerelt idős úrral, szép, a hagyományosnál egy picit visszafogottabb viseletű asszonyokkal, és egy tamburással, a háttérben pedig egy lovaskocsival. A saroktól a házig vezető rövid útszakaszon is többször megállnak táncolni, nem sietős nekik, de aztán csak odaérnek.

Az egyik kezében ezüsttel kivert sétapálcát, a másikban a szalagos vőfélybotot tartó idős úr kezdi a mondandót, cigányul, a szomszédok fordítása szerint elhozta a nyáját, követve egy aranybárányka nyomát. Szeretnék, ha ő is csatlakozna hozzájuk. A mi oldalunkon lévő férfiak felsorakoznak az asztal túloldalán, és nem túl barátságosnak tetsző beszélgetés kezdődik, melynek lényege, hogy a szomszédaim azt mondják, nincs itt bárány, nincs itt leány, ők csak épp úgy a maguk kedvéért mulatoznak. Aztán visszatelepszenek az asztalhoz, poharat emelnek, a zenészek rákezdnek. Rákezd a tamburás is a túloldalon, az asszonyok táncolnak, de néhány perc múlva „ácsi”, és újra kezdődik a rövid disputa, majd megint tánc, és ez megy jó másfél órán keresztül, egy nagy fakanalat lengető idős asszony is besegít a védelembe.

Míg az utcán a háziak és rokonságuk keményen tartják a magukat, még a lányomnak is az egyik szomszédúr segít átjutni a demarkációs vonalon, bizonygatva, hogy nem álruhás vőlegény, és nem is lányrabló. A menyasszony, Szandra az egyik emeleti szobában várakozik. A vőlegény azonban leleményes, arra eszmél a menyasszony rokonsága, hogy már a kapuszínben van, utána fut a lányos örömapa, örömanya, testvérek és sógorok, végül is sikerül időben, még Szandra feltalálása előtt kipenderíteniük a házból. Hogy jutott be? – kérdezik egymást a szomszédjaim, szemük villanásból látom, nem viccelnek, nagyon is komolyan gondolják, hogy nem adják könnyen a menyasszonyt.

A vita egyre vehemensebb, a tánc is, a háziak Marcello nevű unokája tolmácsol nekem, és egy idős hölgy, aki azt mondja, neki nagy gyásza van, mindkét fiát elvesztette, a lagziba nem megy el, de ide elhozta unokája, aki a háziak másik lányának férje. „Nem engedik a lányt” – mondja – és azt is, szép ez a lánykérés, „olyan szívre ható.”

Közben a háziak kérdezgetik a jövevényeket, hogy kik ők, honnan jönnek, míg a vőlegény rokonsága igyekszik meggyőzni a menyasszony rokonságát, hogy ők ugyanolyan igaz cigány emberek, mint a háziak. Ezt gúnyos megjegyzések, és nevetés kíséri a mi oldalunkról. A zenészek időnként belecsapnak a húrokba, a menyasszony férfi rokonsága leül, koccint, mintha a túloldalon senki nem állna, az asszonyok táncolnak, trécselnek. A másik oldal meg sincs kínálva, „azt isznak, amit hoztak.” De tamburaszóra ők is táncolnak, mintha nekik sem lenne égetően fontos az ügy.

Aztán megint kezdődik az alkudozás a sátor alatt, mintegy elterelő hadműveletként, egyre hevesebben, míg az asztal-barikád ház bejáratához közelebbi végén némi dulakodás árán, de csak sikerül áttörni a vőlegénynek. Most hiába fut utána a lányos rokonság, Tamás kézen fogva vezeti ki Szandrát, Piri szomszédasszonyom, az örömanya könnyezik szép, büszke, elegáns piros ruhába öltözött gyermekét látva a fiú oldalán. „Ne sírj, ha kihozták, hát kihozták.”– vigasztalják az asszonyok.

Az alkudozás még megy egy kis ideig, aztán a már rég előkerült és lánykérők által megbontott borosüveg átkerül az asztal túloldalára, ahol a leány rokonsága megkóstolja a „fiatalító” italt. Ez egy ősi cigány szokás, az ital elfogadása a barátság, testvérség megpecsételését jelenti, tudom meg az egyik résztvevőtől. Amíg a fiatal pár együtt táncol, a háziak szétszedik az asztal-barikádot, a két tábor összeölelkezik, aztán együtt ebédelnek teljes békében a háziak udvarán, az asztalfőn a jegyesek.

Ebéd után Szandrát a házban öltöztetik nővérei, asszonyrokonai. Mivel a zenészek az udvaron elcsendesedtek, hallani az emeleti ablakból a lánybúcsúztató magyar népdalokat. Összesereglik ismét a násznép, az ifjú pár a kocsira száll, és elindulnak a városháza, majd a nagytemplom és közös életük felé. Sok boldogságot nekik.