Dél-Amerika: Mexikó (2.rész)

Jó szolgálatot tett a GPS, amit még az USA-ban vettünk az utazás előtt. Sajnos csak a nagyobb városokat jelezte, így icsak saccolni tudtuk a pillanatnyi helyzetünket. Azért az útirányt és a magasságot pontosan mutatta, mint ahogy azt is, hogy milyen távolságra van a következő nagyváros. Utunk Hermosillo, Los Mochis, Culiacán, Mazatlán majd Guadalajarán keresztül Mexico City volt.

Akkor már két nappalt és két éjjelt átutaztunk tisztálkodás nélkül. A buszban a nyakunkat törtük, az alvást lehetetlenné tette, hogy az ülések fejtartó nélküliek voltak. Ám ennél sokkal komolyabb problémák is akadtak. Carlost, a buszsofőrt ritkán láttuk pihenni (hősködésből vagy anyagi okokból), nyilvánvaló volt, hogy nem használja ki azt a kényelmet, hogy volt egy váltósofőrünk is. Ő inkább 12-16 órákat vezetett pihenés nélkül, és két nap alatt csak egyszer tette le a fejét, akkor is csak rövid időre kuporgott össze a csomagok között. Szóval ha nem a szűk, fapados ülés, a jégkamrára fagyasztott levegő zavarta az éjjeli alvást, akkor a pancserkinézetű, köpcös Carlos volt az, aki feltételezhetően Guinness-rekordot akar dönteni sivatagi távvezetésben. Néha sikerült röpke szunnyadásba merülnünk, de a szemben dübörgő kamionok zajára percenként felriadtunk. A körülmények, az állandó fáradtságérzet szuperérzékenyre csiszolta az idegeinket, hogy rosszízű utazási hangulat és mániás aggodalmak alakuljanak ki bennünk.

Őszintén mondom, ha ezt a kalandos utazást valaki csak "úgy" elmeséli, nehezen hinném el. Viszont - túlzások nélkül - minden úgy történt, ahogy ide leírom.

Merthogy ekkor jött az új aggodalom: észrevettük Carlost a tükörben. Kata figyelte már jó ideje, egyre mélyebben, lassabban pislogott. Láttuk, hogy fáradt, amit ő azzal próbált leplezni, hogy eltekerte a belső visszapillantót olyan szögbe, hogy ne lássuk az arcát. Onnantól kezdve már tényleg csak azt találgattuk a vaksötétben, hogy mikor csattanunk neki valaminek. Patthelyzet volt kialakulóban köztünk és a halál között. Azon viccelődtünk, hogy az időpont alkalmas a halálra, mert itt a földön most éppen nincs semmi elintézetlen tennivalónk, nem kell üzennünk senkinek Whoopi Goldberggel, mint a Ghost-ban. Miután ezt ilyen logikusan végiggondoltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy ez az a busz, ami értünk jött. Megvárta, amíg szépen lezárjuk életünk egyik fejezetét, és most visz is a mennyországba. Az illúziót csak az rontotta némileg, hogy - velünk ellentétben - az összes többi utas nyugodtan horkolt.

Carlos nem volt olyan jól vasalt és pontos, mint a Ghost buszsofőrje, mert a bañót (WC) egyszer sem takarította ki a "mennyei járaton"! A buszon jelentős részben férfi utazott - az állapotokat nem kívánom részletezni -, csak annyit, hogy eddig úgy gondoltam, akrobata típus vagyok, de szerény tudásom mit sem ért a dülöngélő buszon. Hogy szegény Kata ezt miként oldotta meg, nem tudom.

Napokon keresztül mindenhol csak a szegénységet láttuk, nyomort és szemetet, ez utóbbit a településektől még órányi távolságra is. Bedőlt, ajtónélküli, vakolatlan téglaházak, kitört ablakok, poros udvarra dobott, szakadt autóüléseken ücsörgő kisgyerekek, tetőnélküli vályogházak. Könyörtelen élet, ami ezeknek az embereknek jutott. Ilyen sivárságot, ilyen életszínvonalon élő embereket még soha sem láttunk, és nem is tudtunk elképzelni. Kóbor, csont-bőrre fogyott, éhes kutyák falkákban rohanták meg a lassító buszokat. Ételeink nagyobb részét eléjük dobtuk. A legtöbbje csak lassan kezdett neki a hot-dognak és percekig csak bizalmatlanul piszkálgatta. Látszott, hogy nem szoktak hozzá, hogy embertől kapnak az ennivalót.

A buszmegálló nem több, mint egy salakos, sötét parkoló. Az ablakon kinézve megbízhatatlan, csúnya alakok töltődnek a buszunk belsejébe, minden büdös volt körülöttünk. Gyorsan átugrálva az utunkba kerülő bőröndökön, megkockáztatunk egy gyors futást a közeli árushoz, vízért.

A legijesztőbb jelenet éjjel fél kettő körül történt. Guadalajara külvárosában Carlos lekormányozta az útról a buszt, és féloldalasan leparkolt a sötét útszélen. Aztán hátrajött minket felébreszteni, és azt mondta, hogy szálljunk le. Nagyon meglepődtünk, és féltünk is, legalábbis én nagyon. Nagyon sötét volt (közvilágítás sehol), a buszon rajtunk kívül nem tartózkodott utas, a busz mellett egy piros kisautó várakozott nyitott csomagtartóval. Sötét alakok bukkantak elő a semmiből. Kint valaki hangosan beszélt, Carlos pedig felkapta a csomagjainkat, amiket én megpróbáltam visszaszerezni. Kialakult egy kis huzavona. Másodpercek alatt történt az egész, más választásunk nem volt, így leszálltunk. Én már csak a Katát féltettem, akinek szeme előtt - mint később elmondta - az emberrablós mexikói film pörgött, amit az utazás előtti héten láttunk. Tehát megindultunk lefelé, a csomagokat is vittük, majd Carlos közölte, hogy szálljunk be az autóba, azzal megyünk tovább. Az egész helyzet még akkor is ijesztő lett volna, ha beszélünk spanyolul, hogy egy mukkot sem értettünk, úgy meg főleg. Carlos azt állította, hogy lerobbantunk (amiről később kiderült, hogy hazugság volt), és ekkor már határozottan taszigált minket.

Furcsa volt az egész jelenet. Visszagondolva az volt a legrosszabb, hogy pillanatok alatt döntenünk kellett. Beszállunk-e abba a rozoga piros kisautóba vagy sem? Ez volt a kérdés, amit egymásra nézve próbáltunk gyorsan kitalálni, majd jött az új sofőrünk, aki a piros kocsi csomagtartójába dobta a holmiinkat. Ezt azért nem tetszett, mert arra gondoltam, hogy ha útközben lefékezünk (például egy stoptáblánál), akkor egy harmadik személy kipucolhatja a csomagtartót, úgy, hogy észre sem vesszük. Ha valahova beteheti a csomagunkat, az csakis az utastér lehet - mondtuk neki. Az ügy tovább bonyolódott azzal, hogy Carlos bejelentette, ő nem jön velünk, ami annyit jelentett, hogy egy teljesen idegennel kell tovább utaznunk egy teljesen idegen helyre.

Az ügy azzal végződött, hogy elvittek bennünket egy félórás éjszakai autózásra, hogy feltegyenek minket a következő menetrendszerinti járatra Mexico City-be. A következő járat két óra múlva indult, várhattunk hát eleget, miközben a környék összes drogkereskedője bepróbált minket, hiába.

Utólag átgondolva a történteket, arra a következtetésre jutottunk, hogy a busz azért nem ment tovább, mert nem volt rajtunk kívül más utas, és két ember miatt nem érte meg a társaságnak hogy leutazzanak további ötszáz kilométert.

Meggyötörve érkeztünk meg Mexico Citybe, de erről majd a következő részben.

(Folyt köv.)

Korábban:

Mexikó 1. rész