A magyar televíziózás fekete napjai közé vonul be augusztus 18. Valószínűleg ez az a pillanat, amikor az összes kurátornak ajtót kellene mutatni. Feltéve, ha még nem lopta el valaki.
A közszolgálati műsorszolgáltató
és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít
az egyetemes és a nemzeti kulturális
örökség értékeinek ápolására
(Részlet az 1996 évi I. törvényből)
Vannak érthetetlen dolgok, s vannak, amik már a kozmikus magasságokba tartoznak. Olyanok, amelyek előtt az egyszerű halandó csak áll szájtátva, bután, meg sem kísérli megérteni az összefüggéseket. Tudja, azok más dimenzióhoz tartoznak, isten tudja hányadikhoz, ha meg beszélni kell róluk, az agy lebénul, a reszkető száj maximum hebegés szintjén képes beszámolni az élményről.
Igaz, a közszolgálati jelző pontos értelméről lehetne vitát nyitni. Valószínűleg vaskalapos vagyok, de részemről ebbe mégiscsak nehezen fér bele például Oki mester lufik közötti József Attila-play-backje valami műmetál dallamfoszlányra, olyanra, amit egy átlagos szombathelyi sulizenekar három perc alatt összedob a tornaöltözőben. Elképesztő. Aztán Majka gyerek hasonló színtű produkcióval rukkolt elő, s rajtuk kívül még olyan igényes előadók áldoztak a közszolgálatság 70-es éveket idéző lufis oltárán, mint Krisz Rudi, Balázs Fecó, Szikora Robi és sokan mások, a nemzeti kultúra vitathatatlan váteszei, egészen addig az extatikus pontig fokozva az élményt, amikor a néző arcát párna mögé rejti, s szégyellni kezdi magát, a műsor készítői helyett. Jöttek, mert valaki meghívta őket.
Miután 2002-ben befejeződött az előző kurzus politikai ámokfutása a közszolgálati csatornákon, nagy balgán még arra is lehetett gondolni, jó irányba indulnak el az események. A tehetségtelen és végtelenül unalmas pártkatonák helyett – akiknek látszólag egyetlen céljuk volt: pancserságukkal megbuktatni a kenyéradó gazdát - majd olyanokat is képernyőre engednek, akik oda valók. Elvégre a ballib kampányának egyik legtöbbet hangoztatott jelszava a szakmaiság volt. A pártkatonák nagy része el is húzott, de helyükre véletlenül sem szakemberek jöttek, hanem vastag arcbőrű vállalkozói szabadcsapatok, cimbik és spanok, akik leginkább a régi kapcsolatok és jura-kori sztárok újrahasznosításával próbálnak közpénzt csorgatni a zsebükbe. Az orrunk előtt.
Szép ez így. A politikai pártok évek óta azt számolgatják, ki hány kurátort delegál és hova, mintha nem lenne tökmindegy. Ha ezek az emberek látják az m1 úgynevezett szórakoztató műsorait, s párthovatartozástól függetlenül nem rohannak be visítva az MTV székházba, s nem csapkodják öklükkel az asztalt, anyázva és szentségelve, akkor úgyis minden veszve.
Akkor ők is közékük tartoznak. Jó tudni.