Most induló sorozatunkban olvasóink beszélgetéseket olvashatnak a szombathelyi Savaria Szimfonikus zenekar tagjaival. Interjúink során nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tesszük majd fel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a zenész mögött álló személyiséget, a magánembert is bemutassuk.
ALON: Hány éves korában és hogyan derült ki a zenei tehetsége?
Juhász Tibor: Kicsit rögös út vezetett el engem a harsonáig. Úgy kezdődött, hogy édesanyám nagyon szeretett volna zongorázni, ám mivel ő a második világháború előtt született, nem volt rá lehetőségük, hogy hangszert vegyenek. Ő a saját meg nem valósított álmait próbálta a gyermekeiben továbbéltetni, úgyhogy én is zongorista lettem, azt hiszem, másodikos koromban. Ez azonban nem tetszett nekem. Gyakran végződött a zongoragyakorlásom azzal, hogy bemenekültem a zongora alá, mert az édesanyám kergetett, hogy: „Még egy órát gyakorolj, fiam!” Ezt aztán közös elhatározással feladtuk. A trombita sokkal jobban érdekelt. Láttam a katonazenekart Debrecen fő terén játszani és ez megtetszett nekem. A zeneiskolában olvastam egy felhívást, hogy lehet jelentkezni fúvós hangszerekre. El is mentem és jelentkeztem trombitára. Ott azonban egy nagyon kedves tanár néni közölte velem, hogy sajnos a trombita hangszerek elfogytak, de van még tenorkürt. A tenorkürt egy fúvószenekarban használt hangszer, semmi köze nincs a trombitához, talán csak annyi, hogy hasonlók a fogásai, de a fúvókáját és a befúvását, tehát a fúvástechnikáját tekintve inkább a harsonához hasonlít. Ezt akkor elfogadtam, tetszett is, jó pár éven keresztül fújtam.
Volt más hasonló volumenű érdeklődési köre is, amire a zenélés miatt nemet mondott?
Igen, a gépek működése, a mechanika is legalább ennyire foglalkoztatott. Egészen pici koromtól fogva mérnöki, technikusi pályára készültem. Már az iskolát is kinéztem, ahol tovább szerettem volna tanulni. Hetedik osztályos voltam, amikor csellista nővérem - aki már a zeneművészeti szakközépiskolába járt - elcsalt engem a szimfonikus zenekar hangversenyére. Az akkori zenekarban volt egy kiváló basszusharsonás, ha belefújt a hangszerébe, az előtte ülők játékából semmit sem lehetett hallani, csak őt. Ez nekem akkor nagyon imponált. Nagyon megtetszett a harsona ünnepélyes méltóságteljes hangja. Ez volt az egyik komoly lökés a hangszer irányába. A másik pedig életem első komolyzenei lemeze, Liszt Ferenc Les Preludes-je a „Szereti ön…?” sorozatból. Szóval a Les Preludes, aminek a csodálatos harsonahangzása engem annyira megfogott, hogy akkor és ott eldöntöttem, hogy én márpedig harsonás leszek.
A zenélésről már akkor látszott, hogy meg lehet belőle élni? Említette a műszaki érdeklődését, ez teljesen háttérbe szorult?
Tulajdonképpen igen, lezártam. Anyai nagypapám a bíróságon dolgozott hivatalnokként, de otthon ezermester volt. Előttem van az a kép, hogy háromévesen ülök a nagypapám műhelyének ablakában, tekerem a köszörűt, ő meg késeket élez. Emellett bútorokat készített, rádiót szerelt és még hosszan sorolhatnám. Ilyen módon ez bennem is tovább élt és bár soha sem tanultam ilyesmit, az élet később úgy hozta, hogy első saját lakásom felújításakor én magam végezzek el több munkát. Az elején próbáltam keresni szakembereket. Egy nedves öreg, rossz háznak akartam megcsináltatni a szigetelését. Azt mondták azonban többen is, hogy nem szívesen, meg nehéz és komoly munka, mígnem találtam egy olyan kőművest, aki ha nem is vállalta a munkát, elmondta, hogy hogyan kell ezt megcsinálni. Ezért nekiláttam magam. Utána hívtam burkolót. Nem tetszett, ahogy dolgozott. Nézegettem, hogy ha nekidurálom magam, ezt én is meg tudnám csinálni, úgy is lett. A villanyt már kapásból szereltem, mert az iskolában gyakorlati órán tanultuk a soros, és párhuzamos kapcsolást. A sport mellett hobbim a motorozás. 14-15 évvel ezelőtt vettem egy Pannóniát, amit teljes egészében felújítottam, restauráltam. Bár hivatásszerűen nem is űztem, űzöm, ilyen módon nem szakadtam el a technikusi pályától. Mikor még lehetett kalákában dolgozni, nagyon sokat segítettem kollegáknak burkolni, festeni, villanyt szerelni meg amire még megkértek, azonban kizárólag a zenélésből és a tanításból élek.
Hol tanít?
A szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában.
Hogyan került Szombathelyre? Debrecent említette, ami akárhogy is vesszük, az ország másik vége.
Nagyon szeretek tanítani, az életemnek egy nagyon szép szelete ez, de emellett a szimfonikus zenekarban való együttmuzsikálás is mindig vonzott. Mire végeztem Debrecenben a főiskolán, a zenekarban már „megfiatalították” a harsonás gárdát. Vagyis reményem sem volt arra, hogy én ott belátható időn belül munkához juthatok. Lehet mondani, hogy savanyú a szőlő, de engem Budapest sohasem vonzott. Konzis korunkban havi rendszerességgel jártunk föl órákra Steiner tanár úrhoz a Zeneakadémiára, de én már a Nyugati Pályaudvaron rosszul éreztem magam. Nem szerettem a tömeget, a nyüzsgést. Inkább kisvárosi, falusi környezetben éreztem jól magam. Amikor lediplomáztam, a környéken nem volt állás. Meghirdettek a vasvári zeneiskolában egy zenetanári állást szolgálati lakással. Megnéztem a térképen ezt a Vasvárt, hát éppen az ország másik végén volt, de nem messze Szombathelytől, aminek szimfonikus zenekarát láttam a TV-ben a karmesterversenyen. Ez vonzott, és elmenetem Vasvárra tanítani. Eltelt egy-két hónap és megkerestek a Szombathelyi Szimfonikus Zenekartól, hogy Petró karnagyúr meghallgatna, mert akkor ment el a zenekar második harsonása. 1987 óta játszom a zenekarban.
Milyen a viszonya a városhoz?
Egy kicsit gyökértelen vagyok. Ha Debrecenbe megyek, akkor azt mondom, hogy hazamegyek, ám ha visszajövök Szombathelyre, illetve Jákra, ahol lakom, akkor megint csak hazajövök. Szombathely számomra elsősorban a Savaria Szimfonikus Zenekart jelenti, másodsorban a konzit, ahol már 1991-től tanítok, illetve azokat a művészeti csoportokat, amelyek egyikében még ma is részt veszek.
Melyik ez?
A Westend Blues, ahol alapító tag vagyok. Ha jól számolom, most vagyunk éppen tízévesek. Jó a helyszín, mert itt alapítottuk meg a zenekart, csak épp egy másik asztalnál Simon Tamás kedves barátommal és néhány kedves kollegánkkal. Tamás volt az értelmi szerző, ő győzködött minket, kottistákat (így hívják a könnyűzenészek a komolyzenészeket), hogy lépjünk fúzióra velük és hozzunk össze egy csapatot. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de havi rendszerességgel lépünk fel. Nem könnyű egyeztetnie egy ekkora, 7-8 tagú zenekarnak, meg anyagilag is megterhelő lehet a klubok, a megrendelők számára is. De nem is a pénzért csináljuk, hanem azért, mert jól érezzük magunkat. Nekem legalábbis egy kellemes kirándulás, amikor a szimfonikus zenekarnál jóval kötetlenebb zenét játszó blues-csapatunkkal zenélek.
A komolyzene mellett nem kísértette meg soha a könnyűzene?
Már tinédzserként sem igazán az akkor menő rockbandák vonzottak. Szerettem persze a gyerekkorom nagy zenekarait, a Piramist, az LGT-t, az Omegát és a P. Mobilt, de a tényleg meghatározó zenei élményeim a tengerentúlhoz köthetők. Earth, Wind and Fire, Tower Of Power, Chicago, vagy épp az inkább már európai Incognito. Szóval inkább a funkysabb irányvonal. Akkoriban ezekhez a zenékhez Magyarországon nehezebb volt hozzáférni, nem is nagyon értették, diszkósnak találták. Bár egyáltalán nem azok. A feléjük irányuló szeretetemnek prózai oka van, ugyanis mindegyikben van harsona meg rézfúvós szekció. Ettől szólnak olyan „ütősen”, ami nagyon-nagyon tetszik. A blues zene pedig a szívem csücske.
Nehéz összeegyeztetni a két zenekart és az iskolai tanítást?
Mindent a szimfonikus zenekarhoz igazítok. Az iskolában megoldható, hogy ha délutáni koncertünk van, vagy elutazunk valahova, akkor később pótoljuk az elmaradt órákat. A blues banddel az a legfőbb probléma, hogy sokszor nem tudjuk előre, hogy mondjuk két hónap múlva szombaton ráérünk-e vagy sem. A próbarendünk ugyanis csak körülbelül egy hónappal korábban válik véglegessé. A klubok üzemeltetői ezt sokszor nem értik meg. Óriási logisztikát igényel a tagok többfelé tartó elfoglaltságainak összeegyeztetése. Most is kaptam egy SMS-t, hogy november 14-én ráérek-e vagy sem. Egy zalaegerszegi klubban már most le kellene fixálni a programot, hogy játszhassunk.
A szabadidejében milyen zenét hallgat szívesen?
Mióta három kislánynak a boldog édesapja vagyok, azóta otthon Gryllus Vilmost hallgatunk: gyermekdalokat. És meséket nézünk, mert ezek tetszenek nekünk. Úgyhogy marad az autóban való zene- és lemezhallgatás, amint Ják és Szombathely között ingázok naponta többször is. Nagyon szeretem a barokk muzsikát. Még akkoris, ha a harsonát ekkor még nem úgy alkalmazták, mint később a romantika vagy a mai kor zenéiben. Legtöbbször egyáltalán nem is használták. Ez egy annyira tiszta, szép zene, hogy nagyon szeretem. Meghallgatom azokat a zenéket is, amelyeket játszunk a szimfonikus zenekarban, mert érdekel, hogy más hogyan oldja meg, hogyan szól, és hogy képet kapjak a ránk váró feladatról.
Mi az a pillanat a pályafutásában, amire a legnagyobb örömmel emlékszik?
A legemlékezetesebb koncertem az volt, amikor Erdélyi Miklós vezényelte Ravel Borelóját. Szombathelyen és más nagyvárosban is előadtuk. Körülbelül 15 éve lehetett. Azért fontos számunkra, illetve számomra ez a mű, mivel a harsonaszólója a zeneirodalom egyik legnehezebb, legszebb, a harsonások által leginkább kívánt szólója. Ezt eljátszani egy nagyon-nagyon komoly feladat. Nekem nagyon szép emlékeim vannak erről a hangversenyről.
További képek Juhász Tiborról
Fotó: Ohr Tibor