Paradoxonnak hívják azt, amikor az ember azt jegyzeteli, hogy az időszámításunk előtt 600 előtti boldogabb korban élt bölcsek, Buddha, Krisna, Zarathusztra sohasem írtak le semmit. Az előadónk viszont nagyon is, a fél élete ezzel telt. Hiszen mondja is: az első lépést önmagunk felé kell megtennünk, s csak utána fordulhatunk tiszta szívvel a többi ember felé.
A mozi nagyterme négyszáz főre van kalibrálva. Mi egy hármas pótszékre ülünk le, magunk csentük a folyosó távoli kanyarulatából. És még így is sokan állva hallgatják végig az előadást és az utána következő nézői kérdésekre adott kifejtős válaszokat.
Elnézést hát a vizuálisabb típusú olvasóktól, fehér mezőben fekete betűk a mai menü. Aki ott volt és hallotta az előadást, az tudja, hogy már ez a betűvetés is kimeríti a hamis tanúzás fogalmát. A cikkcím ugyanis arra vonatkozik, hogy az egyik ember a másiknak közvetlenül, szemtől szembe, minden áttételtől mentesen (lévén a szövegek írása és olvasása egyaránt kódolás, illetve dekódolás) adja át a tudását, az érzéseit, a szeretetet. Erre mi indítja arra Müller Pétert, hogy nekünk az emberi voltunk alapkérdéseit feszegesse? Egy kereskedelmi tévé által föltett kérdés. A gátlástalanabbul materialista szemléletű televízióé: tanítható-e a szeretet?
Ezen Müller elgondolkodott. Mint íróember, aki neki aligha felróható módon főleg írott szövegekben, könyvekben nyilvánul meg, sőt a mozi alulájában dedikálja is az utóbbi formát öltött műveit, a tanítást kapásból főként írott formában gondolta el. Tanítható-e tehát „a szeresd felebarátodat mint tenmagadat” törvény? Ez jutott ugyanis eszébe. Aztán belegondolt, hogy az időszámításunk előtt 600 környékén lezáruló úgynevezett Aranykorban nem volt írott kultúra. Mert minek kellett volna? Akkoriban még az „írást” maximum teknőcök hátára égették. Különben is egy olyan korról beszélünk, amikor a mitikus élet és a már jegyzett „történelem” nagyban összemosódott. Vagyis nem volt ritka, hogy amit tényként könyveltek el, azt a szájhagyomány költötte. Akár egy uralkodót is.
Aztán átléptünk a válságot válságra halmozó korba, amiben most is élünk, és elkezdték lejegyezni az eladdig a bölcsektől hirdetetteket. Egyre kevesebb volt tudniillik belőlük, ahogy igaz, szent emberből is, akik sohasem hagytak hátra a velük kapcsolatba került embereknek továbbadottakon kívül semmit. A Bibliát, a Tórát, a Védákat stb. mind utólag, évtizedekkel a bennük szereplő emberek éltete után jegyezték le. Miként nálunk szájról szájra, apáról fiúra szálltak a népdalok. Bartók Béla és Kodály Zoltán kellett hozzá, hogy járják a vidéket és felvegyék őket. Máskülönben a mai korban már a töredékükről tudnánk csak. Míg korábban eleven láncolatokon működött az igazi átadás. A mester-tanítvány viszony ugyanis nem lehet elvont, absztrakt.
Felmerül a kérdés – Müller Péter fel is teszi magának –, hogy akkor ő maga is miért írja le, amit leír. A válasz: a könyveiben olvashatóktól az ő hitványabb léte is magasabb állapotba jut. Ha nem is tudja realizálni, jóval alatta marad az általa leírtaknál – legalább rögzíti mint ideált, amit legalább szavakkal ki tud fejezni. Ha jönne egy marslakó – mondja – és összevetné a könyvtárainkban felgyűlt rengeteg gyönyörűséget és összevetné az utcákon, az emberek egymás közötti viszonyaiban tapasztaltakkal, aligha tudná, mit gondoljon. A kettő együttállása egyedül a tudomány és a technika terén figyelhető meg, az egzakt, számokra lebontható világban. Csakhogy mindezt az élő emberek között kellene megvalósítani. A könyv csupán egy kényszerű kompromisszum.
A vargabetű visszavezetett minket a kezdőkérdéshez. Bátorságra, önfeláldozásra, önazonosságra, hitre etc. okító tantárgyak nincsenek. Az őszinteség önmagunkhoz is hiányzik, ahogy a gondolat és a cselekvés között is szakadék tátong. Müller itt elér az általa vallottak origójához: szülő és gyermek között is lehet mester-tanítvány viszony. A mai társadalomban ez azonban csak nagy nehézségek árán lehetséges, mivel nem ilyen alapra épült. Egy mennyekből vétetett édesanyának a közelében és egy fél évszázados házassággal a háta mögött azonban elmondhatja, hogy az első lépést mindig önmagunk felé kell megtennünk, és ha már magunkat tudjuk szeretni, akkor fordulhatunk tiszta szívvel a többi ember felé. Ha ugyanis magunkkal nem vagyunk jó viszonyban, akkor másokkal sem tudunk azok lenni. A külső kapcsolataink tükrözik a bennünk lévőt. Müller Teréz anya példáját hozza, aki istápolta, átölelte az egész világot, az arca meggyötört vonásain viszont látszódott, hogy önmagával nem jött rendbe, önmagával szakadatlan harcot vív.
Müller Péter az eszményi párkapcsolatot érdekesen szemlélteti. Mindkét félnek van egy belső magja, azon kívül, abból kiindulva több kör. Akárha szomszédosak volnának egymással, köztük a kerítéssel. Egészen odáig elmehetnek, majd fölötte átnyúlva a kezeik összekulcsolásában összetalálkozhatnak. Ez az emberi találkozás magasfoka. A két magnak azonban csak a széléig közeledhet egymáshoz. Egyik sem akaratoskodhat, hogy teljesen egyé akar válni a másikkal, különben tönkremegy és öngyilkos lesz. Az már nem működhet.
Az órányi előadásnak a fentebb olvashatók a veleje. Lehet, hogy így száraznak meg didaktikusnak tűnik, ámde a magyarázat is benne foglaltatik, hogy mi és miért vész el belőle. Akik sokan ott voltak, azok biztosan értik.
Zárásul, még a dedikálás előtt, négy kérdés hangzik el Müller felé. A vitalitástól és a személyes tapasztalás közvetettségétől pirospozsgás válaszok visszaadására ehelyütt aligha vállalkozhatom, ám a kérdéseket és a feleletek néhány érdekesebb, néha humoros mondatát azért leírom.
1. Át tudta-e ő adni a szeretetet? 2. Szeretne-e a saját gyermeke lenni? – A felesége semmiképp. 3. Az anyától kapott szeretet elég-e egy életre? 4. Fogyatékkal élő gyermek áldás vagy átok? – Sohasem. Egyetlen élet sem magánvállalkozás. Az ilyen gyermek eredendően azért ilyen, hogy sokkal jobban beleszövődjön a szülője életébe. Ahogy senki sem magának hal meg, úgy senki sem azért él soká, hogy ne hasson vele a körülötte élőkre.