
Amikor az ALON tudósítója megérkezik a Kossuth utcai galériába, Oroszy Csaba éppen egy rajongójának magyarázza a képei keletkezésének a történetét, technikai és ideológiai háttereit. Merthogy a K17-ben éppen az ő kiállítása zajlik. Még egy-két napig. Az ifjú hölgy látható lelkedeséssel fogadja be a bőven áradó információt: „Hallottam, hogy szépek ezek a képek, de hogy ennyire” – lelkesedik. Elismerő szavaival valószínűleg nincs egyedül, mert ahogy arról lapunk is beszámolt, Oroszy két hónappal ezelőtt Szombathely város különdíját nyerte az Ars Pannonica tárlaton. A beszélgetés mégsem a tipikus rózsaszín ködben zajlik. Szerencsére.

ALON: Hol is vagyunk most?
O. Cs.: A szombathelyi K17 Galériában állunk. A helyet hét szombathelyi képzőművész indította el körülbelül öt hónapja, időközben ketten távoztak, így öten vagyunk: Stekovics Gáspár, Bartek Péter, Bodorkós András, Takács Tibor és én. Ami összeköt bennünket, az az ismeretség. A K17 nem is annyira galéria, inkább bemutatóterem, mivel nagyon szűkösek a városban a kiállítási lehetőségek. Eddig - a közös bemutatókon kívül - négy kiállítás zajlott itt. Most, ahogy látható, éppen az enyém. Aminek érdekessége, hogy ez az első önálló kiállításom a városban.

Ez tényleg meglepő.
Úgy fogalmaznék, Szombathely művészeti élete szórványos.
Ez mit jelent?
Amikor a múlt héten megnyílt ez a kiállítás, semmilyen médiatámogatást nem kapott. Úgy nem könnyű kiállítani, ha az emberek nem tudnak róla. Azért mondom, mert mindez jellemző a szombathelyi médiára, amely süket bizonyos dolgokra, vagy éppen nem reagál azonnal rájuk.

Nem lehet, hogy az az oka a média slendriánságának, hogy a kortárs művészet kevésbé izgatja az embereket, és ez jelentkezik a média hozzáállásában is?
A kortárs művészet helyzete éppen hogy az elmúlt években kezdett emelkedni, és ennek a magjai Szombathelyen is megvannak. Gondoljunk csak az Irokéz Galéria kortárs gyűjteményére. A közönség viszonya a kortárs művészethez az oktatási rendszerünkből következik: harminc éve nem tudunk művészetet oktatni. A magyar közgondolkodásban még ma is Munkácsy „a nagy festő”. Ami azt jelenti, hogy tíz emberből kettő ismeri a nevét. Közösen kellene erről elgondolkodni, ezért kellenének a vitafórumok és ezért kellene a médiatámogatás. Ha például az adott napon a hirdetés fontosabb, mint az esemény, az utóbbi eltűnik.
A kereskedelmi médiát nem lehet azért okolni, mert kereskedelmi.
De kritizálni lehet, és beszélni is lehet róla. Ha leesik a három centiméteres hó, akkor ne a hős hómunkás legyen a hír, hanem egy aktuális táncház, felolvasóest vagy kiállítás. Az átlagember a média olyan hírekkel bombázza, amely nem teszi lehetővé, hogy nyitottak legyenek az olyan dolgokra, mint a kortárs képzőművészet.

Ön a város egyik legismertebb kortárs festője. Lehet, a kérdés triviális, de jó okom van feltételezni, hogy az embereket izgatja: ebből meg lehet élni?
A kortárs művészetből csak azok tudnak megélni, akik szerencsések. Így az ember – akinek felelőssége van mások felé, is, családja van például – nekiáll minden mással is foglalkozni, például kiállítás-szervezéssel, kirakatrendezéssel, logótervezéssel és sok minden mással. Néha feltűnnek támogatók, szponzorok, de ez egyáltalán nem jellemző. Akik megtehetnék, hogy támogatják a tehetségeket, inkább megvesznek egy doboz kaviárt. És itt nem rólam, a középkorosztályról van szó, hanem azokról a fiatalokról, akiknek szinte semmi lehetőségük nincs a bemutatkozásra.
Öt hónap után hogyan gondolja: jó ötlet volt belevágni egy galériába?
Eleinte borzasztó nehézségeken mentünk át, most már kezdi beváltani a hozzáfűzött reményeket. Ezt a kiállítást közel kétszáz ember látta, amivel – különös tekintettel a médiatámogatás hiányára – én összességében elégedett vagyok.

Vannak eladások is?
Nekem még nem sikerült, de nem is ez a cél, ez a hely inkább a kapcsolatokról szól.
Mi lesz a legközelebbi kiállítás itt?
November 28-án nyílik Bodorkós András fotótárlata, december 5-től Takács Tibor munkái láthatók, karácsony előtt pedig egy közös kiállítást tervezünk.