A talán legszimpatikusabb magyar tévés személyiség nincs elragadtatva az Afrikás és a dzsungeles celebzrikálástól. Érdeklik viszont a miértek és a direkt fekete-fehérre vett etikai kérdéseire adandó válaszaink. Még a rég nem látott BB Zsanettet is bele tudja képzelni Csehov Három nővérébe.
Helyben vagyunk
Formálni vagy informálni, áll témaként a plakáton. A Savaria Egyetemi Központ D felségjelű épületének földszinti előadójában foglalt minden hely. Kepesék még a katedra mögül is kiszervírozzák az ülőalkalmatosságokat, de többen még így is az ablakban ülnek. Főképp kommunikáció szakos és hasonszőrű felsőoktatásbeliek töltik meg a sorokat, de azért akadnak „civilek” is. Előttem például két középkorú hölgy derül nagyokat az előadás közben. Na nem mintha a mellettük ülő lány keze ügyében nem a Válogatott filozófiai művek című kötet volna.
Kepes a messzi múltból indítja az előadását, hogy aztán rohamléptekkel ugrálva át az évtizedeket, a kereskedelmi tévék nézettségi mutatóinál kössön ki. Elvégre ha kommunikációról van szó, annak ott érvényesül leginkább a tömegvonzása. Lenin kapcsán a kollektív szót említi mint családnevet, hogy aztán a három gyerekét nevelőnek, agitátornak és szervezőnek anyakönyvezze. És felteszi a kérdést. Mi hiányzik negyedikül? Az információ, érkezik a helyes válasz.
Etikai igen-nemek
Újabb kérdés. Mi a dolga a médiának: formálni vagy informálni? Az előbbi mellett több kéz emelkedik a magasba. Beugratós persze már a felvetés is, hiszen egyik a másik nélkül nem működne. Vagy legalábbis az irányított propaganda és a száraz tájékoztatás közül kéne valahova odatenni a voksunkat. De tovább. Klikk a laptopon és projektor a falra a képen látható elhíresült fotót vetíti. Az amerikaiak épp fejbe lőnek rajta egy vietnámit. Adódik a dilemma. A fotós akár meg is akadályozhatta volna a gyilkosságot. Hanem akkor az általa készített kép hatása nem járult volna hozzá, hogy abbamaradjon a háború. Ez azonban utólagos igazolás.
Kepes ismét választás elé állítja a hallgatóságát. Nyolcvanas évek, Amerika. Kettőn áll a vásár. Az egyik oldalon egy szélsőséges, ámde nagyon elvhű politikus, a másikon pedig egy középutas irányultságú szoknyapecér. Az utóbbi nagy médianyilvánosság előtt megígéri, hogy a család az első, a felesége és semmi félrelépés. Erre lemegy a titkárnőjével Miamiba bungalózni. Egy szemfüles fotós fél éjszakán át lapul a bokorban, hogy lekapja őket egy Purlitzer-díjat érdemlő fotóval. Számít-e ez egy politikusnál, vagy sem? Ez itt a kérdés. Kisebb már a válaszadó hajlandóság, de a többség megengedőbb. Kepes azonban a lebuktatás mellett érvel. Ugyanis a szemünkbe hazudott. Hogy bízhatnánk hát benne mint egy ország irányítójában? Hisz, mondja, az angol sajtó „házőrző kutya szerepében” és a „tisztességesen hatalomellenes” beállítottságban. Zárójelesen és a tisztánlátás végett azért hozzáteszi, hogy az érdekek, a pártszimpátia, a nézettség-olvasottság stb. tovább bonyolítja a képletet.
Celebek, Kádár magaskultúrája, BB Zsanett
Az előadónk bulvárosabb témák felé indul el. Ki esett ki legutóbb az Afrikás vagy a dzsungeles műsorokban? Nincs válasz. Ki nézi a kereskedelmi tévék egymáshoz nagyban hasonló műsorait? Alig páran jelentkeznek. Hova jöttem? Itt mindenki olvas? – neveti el magát Kepes, majd továbbfűzi a szálat. Ha viszont ennyire rossznak minősítjük, akkor valakinek változtatni kéne a tévében sugárzott műsoron. De ki fogja megmondani, hogy hol a határ? Hogy mi való nekünk és mi nem? Kell-e egyáltalán cenzúra?
Hiába volt a 60-as és a 70-es években kulturálisan magasabb a műsorok színvonala, készült évente vagy 60 játékfilm, voltak karmesterversenyek, jelent meg fordításban szinte az egész világirodalom – furcsa dolog történt a rendszerváltáskor, majd még inkább a kereskedelmi tévék megjelenésekor. Az első adandó alkalommal levetettük magunkról a jólneveltségünket és szappanoperákat, show-kat és más hasonlókat kezdtünk favorizálni.
Az újabb lépcsőfok, amit a pinceszint felé megtettünk, az a Big Brother volt. Úgynevezett valóság-show keretében néztük fentről a pontosan kiválasztott jellegű-jellemű szereplőkből egymásnak eresztett „állatkerti helyzetet”. Hogy miként viszonyulnak egymáshoz. Ez nagyban hasonló volt, mint a Kísérlet című filmben látottak, ami alapjául Philip Zimbardo 1971-es hírhedt Stanford-i börtönkísérlete szolgált. Középosztályból való, tanult, intelligens, büntetlen előéletű egyetemista fiúk vettek benne részt. Kire a rab, kire a börtönőr szerepet osztották ki. A két hétnyi időre tervezett kísérletet hat nap alatt abba kellet hagyni, ugyanis a benne résztvevők túlságosan nagy átéléssel hozták a szerepüket. „A helyzet hatalma és nem a személyiség önképe”, magyarázza Kepes az okot.
„Mit tanultam Győzikétől?” Ez áll a DVD-menü címeként. Ismét videózunk. Régi ismerősünk, BB Zsanett 2001 végi életébe csöppenünk bele. Kepes drámatagozatot indít. Minimum Bovaryné, de a Moszkvába felvágyódó Három nővér ad kulcsot a kezünkbe. Kettős kötődés. Egyfelől Gellénháza, ahol Laci várja, a szőrgyári művezető, másrészt pedig ott van Szabi, a nyitottság, a főváros. Végül persze Zsanettfalva lesz a nyerő. Vissza a gyökerekhez. Mindez Kepesnél a szociológiailag mozgásképtelen társadalom rémképét vetíti ki a házfalra.
A közönség kérdéseire
Egy fiatalember a kereskedelmi tévékben adásba kerülő műsorok kiindulópontjára kérdez rá. Kepes lehűti a kedélyét. 80-90 százalékban külföldi licenceket vesznek meg, amihez a szerződés utolsó betűjéig igazodnak. Annak, hogy valaki csak úgy betévedjen az utcáról egy ötlettel, eenyésző a valószínűsége. Tutira menés van, beszervezhetnék, vagy legalább harminc évnyi tapasztalat a hát mögött, hogy mérvadónak fogadják el az adott véleményt.
Középkorú úr emelkedik szólásra. Győzike volt egy lakodalmon a díszvendég. Ő húzta a száját, aztán mégis olyan hangulatot varázsolt, hogy csak ihaj. Kepes erre bevallja, hogy Győzike celebek egysíkúságra az egyik legjobb ellenpélda. És nemcsak azért, mert három éve a róla szóló előadásával aratta a legnagyobb sikerét, hanem mert tényleg. Győzike egy jelenség. Úgy gátlástalan, hogy emellett van humora és önmagát kívülről is látni tudó intelligenciája is. Akkor kezdenek kiütközni a visszás hatásai, amikor a bulvársajtó a hozzá köthető fiktív híreket egy tényleg élesben menő történés (baleset, bűncselekmény, politikai esemény stb.) mellett hozza. A kettő ugyanis oda és vissza is hat egymásra. Ami Győzikét hitelesíti, az az esetleges kriminalisztikai eset alól kihúzza a valóság talaját.
Harmadikul egy főiskolás lány vallja be, hogy egy Győzike-bármi láttán, ha egyedül is van a szobában, elszégyelli magát. Kérdezi is, hogy megállítható-e az a kulturális romlás, ami az ilyen és az ehhez hasonló műsorokat hozta magával. Nem kell nézni, javasolja Kepes. Többedmagunkkal ki lehet venni akár egy-egy filmet is a tékából. Anyagilag se megterhelő és a filmes élmény mellett társaságival is jár. Átnevelni embereket nem lehet, értékrendet teremteni viszont igen. Ami az igényszintet illeti, mindig lehet alább menni, lévén feneketlen kúttal van dolgunk.
Egy másik fiatalember az ilyen műsorok közösségteremtő erejét pedzi. Lehet benne valami, így Kepes. Szét kell tudni sodorni a szálakat, hogy csak a minden felesleges sallangtól megszabadított leglényeg maradjon. Győzike például egy profibb gagyi, mint a sztárokkal gusztustalanságokat csináltató műsor, aminek koncepciója alig van. Óvakodjunk azoktól, akik biztosan tudják a tutit: azok az igazságuk biztos tudatában a velük nem egyetértőkre holnap lőni fognak – így hangzik Kepes zárszava. Nem túl megnyugtató, de a kételkedés szabadságát legalább megadja-meghagyja nekünk.