Kedd este elringatta a szombathelyi nézőket Presser Gábor – írhatnánk ezt a kedves kis közhelyet, ha olyanok lennénk. De egyrészt nem vagyunk olyanok, másrészt nem is lenne igaz. A magyar zenészlegenda nem adott rossz koncertet a Sportházban, de semmi rendkívüli nem történt.
Háromnegyed ház, csendesülés
Hétköznap este hét órára egy dolgozó embernek nem is olyan könnyű odaérni valahova. Olyannyira nem, hogy nem is érek oda. Mikor belopakodom a sötétben az egyik alsó bejáraton, már megy az első szám: Presser Gábor egyik kísérőzenésze szomorú szájharmonika-futamokkal alapozza meg az est hangulatát. Miközben tovább osonok a színpad széléhez, hogy néhány fotót készítsek a kedves olvasóknak, Presser is megjelenik a színpadon a zongora mögött. A hangulat, ha lehet, még templomibb, az egész inkább egy intim színházi előadásra emlékeztet, semmint koncertre. Ez a színházi hangulat – ami jórészt abból is fakad, hogy nincs állóhely, a széksorok teljesen betöltik a Sportház küzdőterét – gyakorlatilag a koncert végéig megmarad. És amikor mögöttem néhány sorral pár fiatalember beszélgetni kezd később, legalább annyira zavaró, mint a moziban.
Azt ember azt hinné, hogy Presser Gábor estjére az emberek egymás kezéből tépik ki a jegyeket. De nem. A nézőtérnek körülbelül negyede üres, és akkor még hozzá kell számolni, hogy feltehetően sokan érkeznek tiszteletjeggyel is. Hogy a foghíjaknak a viszonylag borsos árú belépők (5-6 ezer forint), a hétköznapi időpont vagy a gazdasági- társadalmi- kulturális- vagy tuggyisten milyen válság az oka, azt most nem taglalnám. Gondolom, önök sem ragaszkodnak hozzá. Még az is lehet, ez a háromnegyed ház jó eredménynek számít, amire Presser mondjuk céloz is.
Presser és én
Hogy ennek a koncertbeszámolónak a végkicsengése nem lesz hozsannától hangos, annak oka többek között a cikk szerzőjének meglehetően ambivalens viszonya az est főszereplőjéhez. Presser Gábort mint az LGT vezéregyéniségét ismertem meg anno, egy olyan csapatét, amelynek népszerűsége az én nemzedékem előtt tetőzött pár évvel. Mi már nem igazán tudtunk vele mit kezdeni, és mi tagadás, máig is hasonlóan érzem: az ember hallja, hogy jó zene, nagy zene, csak az nem világos, hogy mire megy ki a játék. „Mit akar ezzel mondani a költő?” – kérdezhetné az egyszeri magyartanár.
Presser egy jópofa Dörmi apó, akik kantáros gatyájában ügyesen nyomkodja a fekete-fehér billentyűket, de hiányzik belőle az a csendben vagy látványosan lobogó őrület, mely megadja ennek a műfajnak a sava-borsát, és amely nélkül meglehetősen öncélúnak tűnik az, ha a helyén vannak a hangok és a ritmusok.
Önök közül most nyilván sokan szemöldöküket ráncolják, de igazán hálás lennék, ha valaki megmagyarázná, hogy mit is jelent - vagy egyáltalán jelent e valamit - az az amúgy roppant jól hangzó mondat, hogy: „Valaki mondja meg, milyen az élet, valaki mondja meg, miért ilyen”. Szóval ez a bibi Presser Gáborral.
Érdekes adalék, hogy a Presserrel kapcsolatos nem túl lelkes attitűdöm pont egy zenegyilkos, álsztárgyártásra kitalált tévéműsor, a Megasztár révén javult. Amikor a zenész még egy korábbi szériában a zsűri tagja volt, megszólalásaiból az derült ki, ő valóban ért ehhez és valóban tudja, hogy mit beszél. Se előtte, sem utána nem nagyon volt a grémumban ilyen figura.
Nagyon zene, de valahogy ...
Mindettől teljesen függetlenül el kell ismerni, hogy Presser Gábor valódi koncertet ad kedd este a sportházban. 15 zenész van összesen a színpadon, ha jól számolom, hét vokalista, háromtagú fúvósszekció, plusz a megszokott rockzenei hangszerek. Minden hang kidolgozott, a lemezekhez képest erősen átdolgozott dalok, dzsesszes elemek és legfőképpen mélytől jövő dinamika. Ez utóbbi gyakorlatilag minden Presser-dalban ott lappang, de így koncerten sokkal jobban kijön, alkalmanként mellbevágóan.
Mindezek mellett a több mint kétórás előadásnak vannak olyan részei, amikor leül koncert, vagy legalábbis nem mutat emelkedést, a számok szépen jönnek egymás után, de a produkció összdinamikája és kreativitása messze elmarad az egyes számokétól.
Nem retrokoncert
Hogy mennyire tudatos, azt nem tudni, de Presser csak nagyon óvatosan nyúl az LGT nagy korszakának nagy dalaihoz. Eljátszik néhány egykori Omega-dalt (Tízezer lépés, Rettenetes emberek, foszlányokban a Gyöngy hajú lány), a Loksi lemezről (szerintem a legjobb LGT) érkezik a Gondolj rám, meg még nagyon sok helyről csipeget, különös tekintettel a „nagy korszak” utáni LGT és a szólólemezek ismert és kevésbé ismert dalaira.
A közönséget - egy korábbi sikertelen kísérlet után - a „Ringasd el magad” dallal sikerül megénekeltetnie, és nem meglepetés, hogy az est másik sikerszámának a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról másik betétdala, a „Valaki mondja meg!” fut be. A biztonság kedvéért Presser – a második visszahívásakor –egy másik színpadi mű, a Padlás musical „Fényév távolság” dalával búcsúzik.
Én mondjuk nagyon elviseltem volna az Omega-korszakból a „Ballada a fegyverkovács fiáról” számot, vagy az LGT-s érából olyanokat, mint az „Ezüst nyár”, „Ahogy mindenki”, „Neked írom a dalt” és ahogy mondtam, a komplett 1980-as Loksi dubla albumot.
Természetes figura
Presser a számok között néha nekiáll beszélni. Nem sokszor és nem sokat, de amit mond, az természetes és humoros. Például azzal kezd be, hogy eredetileg cd-n nyomták volna le a zenét, és erre ment volna a playback, de nem jött össze a terv, ezért voltak kénytelenek ennyien idecsődülni a színpadra.
A legjobb sztori az, amikor elmeséli, hogyan mutatta be az omegás Mihály Tamás őt anno a csapatnak mint zeneszerzőt. Fiatalabb volt, mint az Omega-tagok, ráadásul teljesen sokkolta Kóbor János fehér farmerdzsekije, mivel még kéket sem nagyon látott előtte. Bátortalanul elkezdte nekik játszani a Gyöngyhajú lányt, mire a srácok kissé fanyalogva megkérdezték: „Ez a legjobb?”
Értékelés: 7/10