Nagy bátorság kell egyedül kiállni a színpadra, hogy mostantól másfél órán át fenntartom a „Tisztelt Önök” érdeklődését. Ez Woody Allen örökös magyar hangjának többnyire sikerült. Eberhard Streul A kellékes című, Parti Nagy Lajos által magyarított színdarabjának sziporkázó részei közé csak néha csúsztak be bágyadtabbak.
Hozott anyagból
„Bieder József előadás után teszi a dolgát, pakol az üres színpadon, s fölnézve közönséggel, méghozzá telt házzal találja magát szembe. Először megriad, nem tudja, hogyan oldja meg ezt a szokatlan, már-már szürreális helyzetet. E hajdani segédszínész, ez az örök háttérember mesélni kezd az életéről, ami a színház, és a színházról, ami az élete.” Szól a Pesti Színház hivatalos ajánlója az Ilan Eldad rendezte előadásról. Első olvasatra a sztori elég karcsúnak tűnik. Penészszagúan szomorkásnak. És még csak nem is az akasztófahumorú Villon monologizál a börtönmélyben.
Másutt meg ezt olvasom: „Parti Nagy Lajos magyar szövegének nagy erénye fantasztikus ritmusa, frappáns dramaturgiája: a hatásra kiélezett poénokat sokszor fájdalmasabb, szomorúbb emberi történetek kísérik. Az előadás során cserélődnek a hol elementáris, hol borongós anekdoták, színész-karikatúrák, megelevenedik a színház vonzó ellentmondásos világa. »És egyébként is: nagy marhaság, ez az egész színház-izé!«” Így már mindjárt más! Ide vele azonnal!
Várakozások
Mi jut eszünkbe Kern Andrásról? Nagy többségnek a felvezetőben említett manhattani neurotikus értelmiségi, a Heti Hetesbeli, politikailag ismert irányultságú poénjai és az Ötvös Csöpi-sorozat esetlen Kardos doktora. Az idén 60 éves színésztől a nagyközönség tehát hol harsányabb, hol pedig melankolikusabb humort várt. Illetve várt volna csak. Meg is kapta a tréfákat, ám egy mondattal odébb a kellékes nemritkán már a saját zavaros vizű kútjába nézett le és hosszan elidőzött az ott látottakon.
Ilyen váltásokkor általában nem hagyott hatásszünetet, hogy tapssal mért jutalmat markoljon fel, hanem szeszélyesen átsiklott az egyik hangulatából a másikba. És ha már tetszésnyilvánítás, akkor meg kell jegyezni, hogy egy, a szokottól kicsit is eltérő darabra a szombathelyi közönség láthatólag nincs felkészítve-felkészülve. Vagy fél órának kellett eltelnie, mígnem Kern könnyed közvetlenséggel kicsalja belőlünk az első tapsot. Utána már reflexből érkeztek a csattanók ilyes honorálásai. Lám, nevelhetőek, alakíthatóak vagyunk.
Kétirányú darab?
Az előadás elején Kern lejön a színpadról és néhányaktól elkéri a jegyét, hogy megnézze, tényleg mára, mostanra és ide szólnak-e. Ebben benne volt valami közönségbevonós muri lehetősége is, de nem tudni, hogy mennyire. Ilyenkor milyen kár, hogy nem egy újságírónál kérdezett rá a dologra, akinek tulajdonképpen nincs helyjegye, csak leült valahova és várta, hogy hátha nem jön valaki olyan, akinek pont oda szól a jegye. Akkor átvándorol máshova és ismét várakozó álláspontra helyezkedik.
A variációs lehetőségek felemlegetése nem véletlen. Megnézve ugyanis e cikket pofásabbá tevő képek eredeti lelőhelyét, ott több olyan fotó is akadt, ami a szombathelyi előadáson nem készülhetett volna el. Vagy kimaradt az általunk látottakból, vagy más volt helyette. Kernnek amúgy annyira sikerült a saját képére formálnia a darabot, hogy a Hamletet nem beengedős eset tudvalévően vele esett meg, ahogy a vívós és a telefonálgatós szituációkat is a saját pályafutásából vette. Emlékezetes volt mindhárom. És persze miatta lett az operaházi kellékesből színházi kellékes. Ami mégiscsak közelebb áll hozzá.
Pro és kontra
A kultúra témáiban az a szép, hogy minden erősen szubjektív. Bejönnek tényezőként a játéktérre a szerintemek. Míg nekem a kedvenc jelenetem például az volt, amikor Kern arról filozofál, hogy az adott régies állólámpa mikor kellék és mikor díszlet, illetve hogy mikor tartozik csak hozzá, a kellékeshez, és mikor a világosítóhoz is, végül hogy mikor nincs halvány lila fogalma senkinek sem a kiosztható kompetenciákról. Miközben többen azon – a szerintem bőven kihagyható jeleneten – derültek a legtöbbet, amikor ugyanezen állólámpáról Kern letekerte az ernyőt, majd föl a derekára, és A hattyúk tava zenéjére baleriánáskodni kezdett. Különbözőek vagyunk. És hasonlók: a fentebb említetteken túl az univerzális banános és a súgólyukas anekdotákon mindenkinek egyformán kunkorodott felfelé a szája széle.
Ami néhány jelenet viszont kevésbé ült, azok a csak több áttételen át működő, színdarabokból vett utalásokkal bőven átszőttek. Shakespeare-nél még mindenki képben volt, de például – a szintén a középiskolás tananyagot erősítő – Az ügynök halála kapcsán már vonódtak föl a szemöldökök, hogy mit is kéne ez alatt értenünk. Meg volt olyan szösszenet is, ami számomra annyira funkciótalannak tűnt, hogy nem is tudom elmagyarázni pontosan, hogy melyik is volt az. Mindent összevetve, a végső egyenleg feltétlenül pozitív.
Visszatapsoláskor a kellékesünk mikrofont ragadott és elénekelt egy dalt. Sohasem volt jó hangja, mégis jól áll neki ez a férfias édesbússág. Kern András nagy színész, aki akar és tud is szórakoztatni.
(Fotó: Pesti Színház)
Értékelés: 8/10