A zenekar egyik alapító tagja azért választotta a trombitát, mert kisgyermekként látta a tévében Zsoldos Imrét és a Stúdió 11-et. Azt mondja, az elmúlt harmincöt évben annyi zenével kapcsolatos élménye gyűlt össze, hogy naphosszat mesélhetne. De azért így is mesélt.
ALON: Mikor és hogyan derült ki, hogy a trombita lesz az önnek való hangszer?
T. Gy.: Nekünk már nagyon korán volt tévénk. 1958-59 körül vette édesapám. Kisgyerekként láttam Zsoldos Imre nemzetközi hírű trombitást, a Stúdió 11 vezetőjét játszani. Őt látva és hallva, 6-8 évesen megtetszett a hangszer. El is határoztam, hogy trombitát szeretnék tanulni. Ez némi nehézségekbe ütközött, mert akkoriban nálunk, Esztergomban, az ottani zeneiskolában nem volt trombitatanár. Mondták a szüleim, hogy amint lesz, akkor tanulhatom. Szerencsére nem kellett túl sokat várni, talán egy évet. Innen már egyenes út vezetett a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolába, majd az ugyanabban a városban lévő Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolába. Fel sem merült bennem, hogy esetleg más pályára mehetnék.
A komolyzene mellett nem kísértette meg soha a könnyűzene? Vagy esetleg a jazz, ami valamennyire a kettő között képez átmenetet, és ahol szintén kedvelt hangszer a trombita, viszont a kötött forma mellett lehetőséget enged az improvizációra is?
Évekig működött a Savaria Big Band, amiben játszottam. Sajnáltam, hogy megszűnt az együttes. A koncertfellépéseink száma, valamint egyéb körülmények miatt úgy alakult, hogy nem tudtuk tovább folytatni ezt az érdekes munkát. Örömmel játszottam ebben a műfajban is, bár időben nehezen volt összeegyeztethető a szimfonikus zenekari munkával. Egyébként néhány évvel ezelőtt – javarészt fiatalokból – alakult egy új együttes az Isis Big Band, amelyben tavaly és azelőtt is néhányszor kisegítettem, pl. a Big Band Fesztiválon.
Említette, hogy Esztergom és Győr után került Szombathelyre. Mikor és hogyan történt ez?
Mikor utolsó éves főiskolás voltam Győrben, akkoriban vált a – még így hívták akkoriban – Szombathelyi Szimfonikus Zenekar függetlenített intézménnyé, hivatásos zenekarrá. Kerestek különböző muzsikusokat, így trombitásokat is. Eljöttem próbajátékra és felvettek. Tehát 1974. július elsején én is alapító tagja lettem az együttesnek, ami büszkeséggel tölt el.
1980-ból is fűződik egy – mondhatni – alapítás az ön nevéhez: a Szombathelyi Ifjúsági Fúvószenekaré. Mit érdemes erről tudni?
A néhány hete a Magyar Kultúra Napján, Kiemelkedő Kulturális Munkáért-díjjal kitüntetett Neszmélyi András klarinéttanár kollégámmal szerveztük újjá a zenekart. Noha előtte is volt már egy kis úttörő fúvószenekarként működő csapat, a meglehetősen kis létszámú zenekarnak igencsak akadozott a működése. Amikor Neszmélyi András lett a vezetője, akkor engem mint a Bartók Béla Zeneiskola egyik rézfúvós tanárát kért fel, hogy működjek közre benne. Sikerült elérnünk, hogy a tagok hosszabb ideig maradjanak, ne csak egy-két évig. Ez azért volt igen lényeges változás, mivel ha csak általános iskolás gyerekek vesznek részt a munkában, akkor meglehetősen behatárolt a mozgásterünk. Akkor a diákok csak egy-két évig tudnak a zenekari munkában részt venni. Ez pedig azzal jár, hogy amire eljutnak a hangszerükön egy olyan tudásszintre, hogy beülhessenek a zenekarba, addigra elmennek gimnáziumba, középiskolába. Ezért döntöttünk úgy, hogy visszahívjuk őket. Amivel egyrészt el tudtunk érni egy nagyobb létszámot, másrészt egy színvonal-növekedést. Ez a korosztály ugyanis már érettebben nyúl a hangszerhez, több mindent képes rajta eljátszani.
Mit kell tudni Önről mint magánemberről? Család? Hobbi?
A feleségem hegedűtanár, a Bartók Béla Zeneiskolában tanít. Évekig játszottunk együtt a Savaria Szimfonikus Zenekarban, amikor aztán megszületett a kislányunk, akkor ő abbahagyta a szimfonikus zenekari munkát. A hobbim a számítástechnika. Elvégeztem egy felsőfokú oktatásinformatikusi szakot a szombathelyi főiskolán. Készítettem weblapot a Szombathelyi Ifjúsági Fúvószenekarnak http://szif.ini.hu és a Savaria Szimfonikus Zenekar előző honlapja is az én munkám volt.
Túl a korai elhatározáson, hogy trombitás lesz, volt más, hasonló volumenű érdeklődési köre is, amire a zenélés miatt nemet mondott?
A céllövészet. Amikor elsős voltam a szakközépiskolában, honvédelmi ismeretek óra keretében kötelező volt célba lőni. A foglalkozás vezetője felfigyelt rám, meg is hívott, hogy járjak a sportlövő klubba gyakorolni. Az edzésekre azonban a sok gyakorlás és az egyéb zeneelméleti órák miatt nem tudtam rendszeresen eljárni. Idő hiányában így fel kellett hagynom vele. Édesapám sportlövészként majdnem kijutott az 1932-es Los Angeles-i olimpiára. Végül kútba esett a kiutazása, úgy tudom, a világválság akadályozta meg ebben.
Ez 77 éve volt. Ön pedig most 55 éves. Mikor született az édesapja?
1902-ben.
Szabadidejében milyen zenéket hallgat szívesen?
Manapság sajnos nagyon sok olyan, számítógép által generált, monoton hangokból építkező „zenét” hallani, amit én nem hívnék annak. Máskülönben minden jöhet, amit zenészek írnak és adnak elő, lehet az jazz vagy könnyűzene. Számos remek jazztrombitás él-élt, akik közel állnak hozzám, de a nagyon szabad felfogású, az úgynevezett free jazz már nem az esetem. Ha neveket kellene mondanom, akkor kis gondolkodás után például Maynard Fergusont és Arturo Sandovalt említeném.
Mi az a pillanat a pályafutásában, amire a legnagyobb örömmel emlékezik?
Több ilyet is fel tudnék idézni. Az egyik az volt, amikor 2000-ben Ausztriában együtt játszottunk Maurice André-val, a „trombitások királyával”. Ez óriási élmény volt. Ugyancsak emlékezetesek számomra a Bartók Fesztiválon való közös zenélések. Eötvös Pétertől kezdve Somogyi professzoron át Kocsis Zoltánig számos nevet sorolhatnék. Az elmúlt 35 évben annyi élmény gyűlt össze, hogy naphosszat mesélhetném.