Barátnői mindig féltékenyek voltak a hegedűjére, mert többet foglakozott vele, mint velük. Dankó László más vonatkozásokban sem tekinthető sablonosnak: két évtizede folyamatosan vasi vasember, vidéki otthonában lovak, kecskék és egyéb állatok társaságát élvezi, miközben reikivel is foglalkozik. Szerinte ha megszűnne a zenekar, a város a halálos ítéletét írná alá.
ALON: Hogyan talált rá Önre a zene?
D. L.: Előttem a családomban nem volt zenész. Talán csak édesapámat említhetném, akinek nagyon jó hangja volt. Ez többször is kiderült, ő volt például a nótafa az esküvőkön. A békés megyei Szarvason éltünk. Az ottani zeneiskola egyik tanára kiment az iskolákba és összegyűjtötte azokat a gyerekeket, akik alkalmasak a zenével való valamilyen foglalkozásra. Kiválogattak engem is, és úgy gondoltam, hogy érdemes megpróbálnom. Aztán jött a hangszerválasztás. Ez akkoriban is attól függött, hogy kinek milyen hallása van. Akiről úgy gondolták, hogy jó, annak többnyire vonós hangszereket javasoltak. Nekem jó hallásom volt, így egy kiváló hegedűtanárhoz kerültem. Mondogatta, hogy mehetnék zenei pályára is, de én akkor annyira nem akartam, hogy majdnem abba is hagytam a zenélést. Hanem aztán, ahogy az életemben megannyiszor, jöttek az úgynevezett szikrák, más fogalmazással: segítségek. Amikor nyolcadikos voltam, úgy döntöttem, hogy mégiscsak ezen a pályán indulok el. Így kerültem 1981-ben Békéscsabára, az éppen induló szakiskolába. Mi voltunk az első osztály. Egy fantasztikus légkörbe csöppentem bele. Sebestyén Márta édesanyja, a legendás Mona néni tanított például minket szolfézsra. Csoda dolog volt. Onnan kerültem Debrecenbe főiskolára. Hogy lassan már 21 éve itt, Szombathelyen vagyok, annak a kiváltó oka viszont még a szakiskolához kötődik. Volt akkoriban egy hegedűverseny, amin ugyan nem indultam, viszont annak kapcsán jártam itt mint közönség. Ki is jelentettem rögtön, hogy a tanulmányaim végeztével ide fogok jönni.
Mi fogta meg ennyire a városban?
Nem tudom ezt megmagyarázni. Soha nem jártam azelőtt Szombathelyen és azután sem addig, amíg ide nem költöztem. Diplomával a zsebemben azonnal telefonáltam, hogy volna-e állás, és épp hegedűsöket kerestek. Ekkor 1988-at írtunk. Azóta itt vagyok.
Soha nem próbálták a hegedűtől más hangszer felé terelni az érdeklődését?
Javasolták többször is, mondván, hogy vastagok az ujjaim, hogy brácsáznom kellene inkább, ahogy most a fiam is brácsázik, de egyszerűen nem bírtak eltántorítani a hegedűtől. A fiamnak egyszer kellett csak mondani, hogy „Brácsa!” és ment is brácsázni. Ő úgy érezte, hogy az a hangszer illik hozzá, én meg azt, hogy hozzám pedig a hegedű. Annyira, hogy a barátnőim mindig is féltékenyek voltak a hangszeremre, hogy többet foglalkozom vele, mint velük.
Azóta is Szombathelyen él?
Ha nem is a megyeszékhelyen, de a megyében. Úgy 14-15 éve költöztünk ki falura a nejemmel. Van két fiam. A nagyobbik, ahogy említettem, követi a nyomdokainkat, ugyanis a feleségem szolfézst tanít a zeneiskolában. A kisebbik ellenben úgy gondolta, nem a zenélés felé indul el. Benne is van művész hajlam, de inkább a rajzolásban jó. Korábban fagottozott, zongorázott, furulyázott, de valahogy mégse fogta meg egyik hangszer se.
Mit jelent Önnek a város?
Elsősorban a nyugalmat. Mehettem volna Pestre is, ahogy több kollégám tette, de nem tudtak volna eleget fizetni. Nekem megvannak ezek a már említett segítségeim, amik terelgetnek, hogy mikor merre kell elindulnom, és nem ezt sugalmazták.
Ennyire meghatározóak ezek a „segítségek”?
Azt kell tudomásul venni, hogy a döntés mindig az emberen áll, de vannak segédvonalak, amik megmutatják neki, hogy mi a helyes. Nem csak zenével foglalkozom. Még szakiskolás koromban kezdett el érdekelni a jóga, és az ateistát, aki addig voltam, a hit kérdései felé terelt. Nem a szokványos intézményesült formában, a vasárnaponkénti templomba járással, hanem a lehető legmélyebb, a legszemélyesebb módon jutott el hozzám. Végigkísérte az életemet a sport is: lehettem volna testnevelő tanár. Általános iskolában az egyik osztálytársamból az is lett. Mi ketten voltunk a legjobb sportolók. Azóta is nagy hangsúlyt kap az életemet a mozgás. Szerepeltem megyei futóversenyeken. Triatlonoztam már a főiskolán is, aztán néhány évet kihagyva Szombathelyen folytattam. A Vasi Vasembert 1999-ben megcsináltam és azóta folyamatosan teljesítem a távot. Falura kiköltözve pedig olyan falusi életet élünk, mint a hajdani emberek. Vannak lovaink, kecskék, kutya, nyulak, macskák, tyúkok. Míg a róka el nem vitte, még libáink is voltak. Igazi természetes környezet és élet ez. Aztán reikivel kezdtem foglalkozni. Ez egy isteni energia, amiről a „segítségek” kapcsán beszéltem, csak annak egy tudatos formája. Az energia éltet mindent és mindenkit. Mindenben ott van. És ezt képes az ember használni. Én például a muzsikában.
A reiki hatása a gyakorlatban hogyan nyilvánul meg?
Olyan életet élek, amiben nem könnyen összeegyeztethető a zene és az otthon végzett fizikai munka. Reggelenként úgy kelek, hogy kinyújtom az izmaimat, átmozgatom őket. Büszkén állíthatom, hogy nem volt soha komolyabb testi problémám. A fizikai munka összehúzza az izmokat, a nyújtógyakorlatok azonban lehetővé teszik – mint esetemben – akár a hegedülést is. Ebben a szerencsés kettősségben állandóan pihenek és jól érzem magam. Ha bejövök Szombathelyre zenélni, az attól pihentető számomra, hogy végre szellemi munkával foglalkozhatok, ha meg hazamegyek, akkor pedig visszafelé működik ugyanez. Ezt a szemléletet próbálom átadni a gyerekeimnek is. Nem prédikálni kell róla, hanem megmutatni a működőképességét a mindennapokban.
Említette, hogy szeret sportolni. Van más hobbija is, amiben szintén kiteljesedhetett volna?
Lehettem volna kertész. Otthon, falun az általunk elfogyasztott zöldségek nagyját magunk termeljük meg. Vagy szakács. Esetleg állatorvos. Ez utóbbi tulajdonképpen most vagyok is. Állatok vesznek körül, és foglalkozni kell velük. Nap nap után elvárják a gondoskodást. Főleg a lovak. Ez olyan természetességgel működik, hogy egy biztosítási ember nálunk járva megkérdezte: „Maguk itt nyaralnak?” Nagyot nevettünk és mondtuk, hogy nem, mi itt és így élünk.
Milyen zenéket hallgat szívesen a szabadidejében?
Általában munkához kapcsolódó zenéket akkor is. Amikor a Savaria Szimfonikus Zenekarban játszom, e téren kiélem magam. Elég. Hogy milyen zenét? Gyakorlatilag bármit. Ez azt jelenti, hogy például ma, amikor reggel autóval jöttem be Szombathelyre, bekapcsoltam a rádiót és Smetana Az eladott menyasszonyának a Nyitánya szólt. Lenyűgözött. Hiába játszottuk már egy másik zenekarral korábban, ugyanúgy fantasztikus élmény volt. Nagyon szeretem a klasszikus zeneszerzőket, például Bachot, de említhetném időben későbbről akár Brahmsot is. A könnyű műfajok közül pedig inkább a gyerekkorom popzenéit szeretem, közülük Presser Gábort említhetném.
Meg lehet élni zenélésből?
Úgy tűnik, hogy meg. Itt ülünk, és erről beszélgetünk. Annak idején elhatároztam, hogy akármi történjék is, nem lesz soha két állásom. Egy hároméves periódust kivéve ez sikerült is. És nem bántam meg. Egy embernek egy állás épp elég. Nincs az a pénz, amit az emberek ne tudnának elkölteni. Lehet folyamatosan harácsolni, tárgyakat gyűjtögetni, de ez az életvitel nem vezet sehova. Sajnos ez vált mindenhatóvá, ahelyett hogy az emberek saját magukat élnék meg, a belsőjüket. Azt gondolom, hogy akinek a teste, a szelleme és a lelke egészséges, az boldog lehet. Ezért fontos a városnak, hogy legyen, jól működjön a Savaria Szimfonikus Zenekar. Komolyan mondom, ha megszűnne, azzal aláírná a város a halálos ítéletét. Fontos, hogy Szombathelynek legyen színháza, és ha esetleg nagyobb is a látogatottsága, mint a koncertjeinké, elfogadom, zene nélkül viszont nem lehet élni, legalábbis nem érdemes. Ez az egész itteni létformát befolyásolja. Ha csak ezer látogatóval működünk is. Ugyan be lehet kapcsolni a rádiót, fel lehet tenni egy CD-t, de az összehasonlíthatatlanul különböző élmény, mint egy előtted születő zene esetében. Ebben alámerülni, ennek átengednie magát az embernek egy spirituális élmény. Ahogy nekünk is, zenészeknek.