A parkolásért már nem kell fizetni, viszont a jegyárak szépen felmentek, mióta utoljára jártunk itt. Az arborétum amúgy köszöni szépen, jó karban van és népszerűsége is töretlennek látszik. Egy komolyabb információs brossurát azért piacra lehetne dobni. Rododendronok, fák, virágok, békák és szitakötők,
A parkolásért már nem kell fizetni, viszont a jegyárak szépen felmentek, mióta utoljára jártunk itt. Az arborétum amúgy köszöni szépen, jó karban van és népszerűsége is töretlennek látszik. Egy komolyabb információs brossurát azért piacra lehetne dobni. Rododendronok, fák, virágok, békák és szitakötők,
A parkolásért már nem kell fizetni, viszont a jegyárak szépen felmentek, mióta utoljára jártunk itt. Az arborétum amúgy köszöni szépen, jó karban van és népszerűsége is töretlennek látszik. Egy komolyabb információs brossurát azért piacra lehetne dobni. Rododendronok, fák, virágok, békák és szitakötők,
.
Amikor Kámnál lefordulunk a nyolcasról, eszembe jut az nemrég jött olvasói levél, amely azt panaszolja, hogy lehetne valamiféle tömegközlekedés a főút meg az arborétum között, mert akinek nincs autója, annak jó három kilométert kell gyalogolnia, és idősek esetében ez már nem annyira egyszerű.
Május közepi hétvége van, nagyjából és egészéből csúcsidőszak a Jeli Arborétumban. Az említett úton így sokan gyalogolnak, főként hátizsákosokról van szó, és miközben őket nézem, feltűnik, hogy mennyire gondozott már ez szakasz is. Nyoma sincs a Magyarországon megszokott elvadultság-érzetnek, minden rendezett, tiszta, szemnek kellemes, mintha csak az osztrák határ túloldalán járnánk. Gondolatban be is írok egy piros pontot a szombathelyi erdészetnek, mert azt feltételezem, hogy ahogy az arborétum, úgy ez a „felvezető szakasz” is hozzájuk tartozik.
A bejárathoz érve néhány változást konstatálunk. A parkolásért immár nem kell fizetni, a pénztár kiköltözött a kerítésen kívülre, ahol egy kis vásár is született, növényekre és festményekre koncentrálva. Egyelőre egyáltalán nem zavaró.
Az viszont nem esik ennyire jól, hogy a pénztáros hölgy közli, sajtóbelépő nincs. Így aztán leszurkoljuk a pénzt a 850 forintos, cseppet sem jelképes belépőért. (Csak az érdekesség kedvéért: az ALON egyik legelső, 2003-as cikke a Jeli Arborétumról szól. Sok tízezren, olvasták azóta.)
A pénztárnál mindenképpen érdemes befektetni egy információs füzetbe (jelenleg 200 forint), ennek segítségével megtudhatjuk, hogy mit is látunk majd a kert különböző részein.
Mindazonáltal valószínűleg igencsak nagyot lehetne kaszálni valami komolyabb kiadvánnyal, amely mondjuk egyszerre lenne album, ismeretterjesztés és egy részletes térkép. A Jeli Arborétum van annyira szép, izgalmas és bonyolult, hogy elbírjon egy ilyen kiadványt, még akkor is, ha több ezer forintba kerülne.
Bár az arborétum hatalmas, a májusra jellemző tömeg gyakorlatilag csak a kert néhány főútján közlekedik, ezeken – eltekintve a látványtól - tényleg inkább érezzük magunkat egy belvárosi sétálóutcán, semmint egy erdőben.
A Jeli arborétum Ambrózy-Migazzi István nevéhez fűződik. Első arborétumát a Felvidéken létesítette, s már annak híre bejárta Európát. Amikor az első háború következményei miatt elveszítette azt a birtokot, úgy gondolta, Vas megyében, a Kemenesháton valósítja meg élete fő művét. Folytatás ....
De már csak azért is érdemes letérni a főcsapásról, különösen közvetlenül a bejárat után, mert csak így csodálkozhatunk rá az arborétum méretére, összetettségére, és az sem hátrány, hogy a mellékútvonalak mentén is jócskán találunk az arborétum védjegyéből, a rododendronokból.
Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi időt vesz igénybe a park látogatása. Ha a szemünket „csak” a nagy szépségeken, a táj harmóniáján legeltetjük, és mindezt egy kényelmes sétába ágyazzuk a bejárat–Hétforrás útvonalon, akkor 2-3 óra alatt már komolyan megmártózhatunk természeti szépségekben, de ha érdeklődünk a részletek iránt, akkor napokat is simán el lehet tölteni itt.
Újabb fejlesztésnek tűnik a sétaút mentén található játszótér, ami jó hír a kisgyerekekkel érkezőknek. Kevésbé kellemes, hogy a sétaút végén, a Hétforrás felett található kilátót túlnőtték a közeli fák, így most ilyen a kilátás:
A mostani séta alkalmával nem is annyira a rododendronokra – azok már ismerősek -, hanem a vízpartokra koncentrálok. Kivételesen van rá idő, hogy az ember közel hajoljon a vízhez, ott kilesse a sütkérező békákat, a víz felületén rohangáló rovarokat és az új kedvenceket, a szitakötőket, amint hatalmas szárnyaikkal ide-oda cikáznak, esetleg leszállva egy zöld növényre óriás szemeikkel visszanéznek ránk. És ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy átértékelje az életet, a mindennapokat.
Ha jól meggondolom, erről szól amúgy az egész Jeli Arborétum.
Bizonyítéknak itt van még sok kép a sétáról.
Korábban:
A Jeli Arborétum (2003)