Szombaton a Bagolyvárnál zajlott a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének emléktábla koszorúzása. A megemlékezőket Menczer Gusztáv elnök köszöntötte, az ünnepi beszédet Ágh Péter szombathelyi országgyűlési képviselő, a Fidelitas elnöke mondta
Az ünnepi beszéd:
| Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm Menczer Gusztáv elnök Úrnak a lehetőséget, hogy itt szólhatok. Önök bizonyára csak egy fiatalembert látnak bennem, én azonban régóta közösséget érzek a szovjet rendszer elnyomottaival. Azokkal, akiket összeszedtek Malenkíj robotra, azokkal, akiket a Gulag kényszermunkatelepeire vittek és azokkal is, akiket a bolsevista rendszer bármilyen módon megnyomorított. Nem egyszerű szónoki fordulat mondatja ezt velem, hanem családom múltja kötelez erre. Dédapámat az utcán szedték össze és indították útnak arra a bizonyos Malenkij robotra. Soha nem tért haza, a családot a tizennégy éves nagyapámnak kellett eltartania. Talán nem is véletlen, hogy 1956-ban ő is részt vett a történelmi eseményekben. Később egy hazatérőtől tudta meg, hogy édesapja nem jutott el a Szovjetunióba, valahol útközben bedobták a halottak közé egy gödörbe. Ő próbált kiabálni, de meszet öntöttek rá, ma is abban a tömegsírban nyugszik. Mindenkinek megvan a maga története. Ezek tesznek bennünket közösséggé. De érdemes felidézni egy másik történetet is. Ezt Kassay Kázmér fogalmazta meg, miután hosszú éveket követően hazatért a fagyos az Ohotszki tenger mellett fekvő Kolima vidékéről : „Ahogy átléptünk Csapon, majd Záhonynál a határon, megállt a vonat, és pillanatokon belül elleptek bennünket az orosz jellegű ruhába öltözött magyar katonák. Ők voltak a magyar KGB-sek, illetve ávósok. Egymással magyarul beszéltek, de hozzánk nem szóltak, bármit is kérdeztünk. Ismerősek, Istenem jaj de nagyon ismerősek ezek! Hazajövök, és így fogadnak! 1945 óta semmi sem változott, vagy lehet még rosszabb lett? Hogyan értékelnek? Mint megtűrt személyt? Akibe mindenki belerúg? Talán ez utóbbi leszek én is. Ma már, hazaérkezésem után, amikor levehettem számról a lakatot, el merem mondani ezt a történetet okulásul minden magyarnak, főként a hazaszerető fiataloknak – írja Kassay Kázmér. Megtűrt személy, akibe mindenki belerúg fogalmazza meg hazatérése utáni saját helyzetét, majd hozzáteszi: Mi tudtuk, mi a kötelességünk. Mi tudtuk, miért harcolunk. Mi tudtuk, miért áldozzuk életünket. Mostohánk átadott az orosznak. Testvéreink kiterítve kint maradtak. A hírmondók megmaradtak. Hamis magyaroknak, orosz labancoknak, zsoldos vezéreknek Isten parancsára megbocsátunk – zárja sorait a Kassay Kázmér. Megbocsátás. Néha ehhez le kell győznünk saját magunkat. Néha ehhez olyan lelki erő kell, amit talán meg sem tudunk érteni. A bűnbocsánat helyes dolog, a felejtés azonban helytelen. Nyilvánvalóan azok, akik részesei voltak nem tudják elfelejteni azt a kort, amikor óriási volt a szenvedésüknek a tengere és nem apadtak el azok folyók, melyek táplálták azt. Ezért vagyunk ma is itt. Mert a Szovjetunióban volt Magyar Politika Rabok és Kényszermunkások Szervezete és a szombathelyi polgárok emlékezni akarnak. De vajon így van ezzel mindenki? Sajnos nem. Annak idején, amikor hazatértek Szibériából és az orosz távol-keletről az emberek, akkor azt parancsolták nekik, hogy nem beszélhetnek az átélt borzalmakról. Megtiltották az emlékezést és a történelemkönyvek jó része máig hallgat a nyolcszázezernyi áldozatról. Ahogy Menczer Gusztáv elnök úr „A Gulág rabtelepei – A bolsevizmus népirtásának színterei” című könyvében megfogalmazta: a Gulag kényszermunkatelepekről visszatértek a történelmi amnézia igazi tárgyai. „Megtört személyek” – írta Kassay Kázmér, akiket sokan elfelejtenének. Talán azért, mert ők emlékeztetik őket arra az örökségre, amitől szabadulnának. Talán azért, mert világosan vallják hitüket, hátsó szándék nélkül szeretik hazájukat, nem alkudnak meg az erkölcsi kérdésekben. De hiába szabadulnának már a korábban megtűrt emberektől, ők még ma is itt vannak és hirdetik értékeiket, emlékeztetnek egy megveszekedett ideológia bűneire. Sőt győztesek, hiszen a Szovjetunió ma már régóta nincs, ők pedig köztünk élnek kihúzott derékkal! Mi, fiatalok is erőt, tartást kaphatunk Önöktől! Erőt, tartást és hitet kaphatunk a Gulagon járt Oloffson Placid atyától, akit mindig is élmény hallgatni és tőle tanulni. De a személyes példamutatásukon túl még valamire szükség van. Olyan oktatáspolitikára, mely a korábban úgymond megtűrt személyeket a történelmi amnéziából a tankönyvek oldalaira emeli. Minden diktatúra szörnyűségeit be kell mutatni! Nagyon helyesen a náci rémtettekről hosszan értekeznek a történelemkönyvek. De nem szabad elfelejteni a barna terror mellett a vörös terrort sem. Ez azonban sajnos még várat magára. Az ókori róma filózofusa, Seneca azt mondta, hogy a „történetírók a tényeknek nem kitalálói. Megőrzői azoknak.” Ennek ellenére vannak olyanok, akik tagadni merik a GULAG rabtelepek terrorisztikus létét. Ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe ötlik az a kérdés, hogy az élelmiszer-hamisítás büntetendő cselekmény. A történelemhamisítás nem bűn? A lelkiismeretünk természetesen azt mondja, hogy igen. A vörös csillag áldozatául 1945 és 1963 között a SZORAKÉSZ számításai szerint 845 900 ember esett. Be kell mutatni ezt a magyar fiataloknak! Nem szabad hagyni, hogy a történelemtanításból kimaradjon a huszadik század utolsó ötven éve. Csak így lehet megérteni, hogy milyen út vezetett a mába, csak így lehet megérteni azt a világot, amely körülvesz bennünket! Azért is kiemelkedő fontosságúnak tartom a fiatalok teljeskörű történelmi oktatását, mert egyre több a negatív intő jel. Engedjék meg, hogy egy példát ismertessek Önökkel! A kormány megrendelésére nemrég készült el az Ifjúság 2008 nagymintás kutatás. Ebben két érdekes kérdéskört is találhatunk. Az egyik szerint a fiataloknak csupán 51 százaléka mondja azt, hogy a mostani rendszer jobb, mint az előző. 49 százalék pedig mindent egybe vetve azt tartja jobbnak. A vizsgált 15 és 29 év közötti korosztály tagjai nyilvánvalóan nem személyes élmények alapján mondják ezt, válaszukban bizonyára a szülői generációk véleménye is tükröződik. Szintén intő jel, hogy egy másik kérdésben megintcsak nyilvánvalóan hiányzik a világos tudás. Azt kérdezték ugyanis a fiataloktól, hogy milyen számukra a demokratikus és diktatórikus rendszerek megítélése. A válaszadók több mint harminc százalékának az egyik politikai rendszer olyan, mint a másik, 14 százalékuk szerint bizonyos körülmények között a diktatúra jobb, és ugyanennyien nem tudtak válaszolni a kérdésre. 41 százalékával tehát kisebbségbe került a „demokrácia minden más rendszernél jobb” feliratú válaszlehetőség. Itt tartunk tehát most, hölgyeim és uraim! Az elmúlt évek oktatáspolitikája ide vezetett. Az idézet adatok kiábrándítóak, ugyanakkor valahol érthetőek is. Nyilvánvalóan ezekben a válaszokban szerepe van annak is, hogy az élet napról napra reménytelenebbé válik. A gazdasági bajok miatt egyre inkább közönyösek lesznek az emberek a közélet kérdései iránt, inkább nosztalgiával fordulnak a bukott rendszer felé. Bármennyire is reménytelen azonban a helyzet, mindig van visszaút! Hiszen nem szabad feladnunk, küzdenünk kell! Hinnünk kell, hogy a dolgok megváltoztathatóak! Hinnünk kell, hogy lesz egy generáció, amelynek már nem üresen hangzó szavak lesznek Vorkuta és Magadam városok nevei. Hinnünk kell, hogy egyszer véglegesen helyükre kerülnek a dolgok, hogy elválik a jó a rossztól és aminek a történelem szemétdombjára kell vetődnie, az oda is kerül! A történelem szemétdombja elég sok parcellát foglalhat el. Ősidőktől várja az értékek nélküli dolgokat. Várja az ártatlanokkal szembeni zsarnok intézkedéseket és a megmagyarázhatatlan feszültségkeltő dokumentumokat. Most, amikor 2009-ben itt emlékezünk Önökkel, akkor egy pillanatra a felvidéki magyarokra is gondolunk kell. Némán, a jogos feháborodásunkat visszatartva bízunk abban, hogy egyszer az a bizonyos törvény is odakerül, a méltó helyére. Sztálin mellé, a Gulag kényszermunka-rabtelepek mellé a történelem szemétdombjára. 1945 után volt egy úgynevezett felszabadított Európa értékek nélkül. Ez vezetett oda, hogy a Szovjetunióba harcoltakat senki nem védte meg. Érdekek alapján osztották fel a kontinenst, mára azonban szeretnénk hinni, hogy érdekek helyett egy értékalapú közösség tagjai vagyunk. Egy olyan közösségé, amely tiszteli az életet, amely tiszteli a szabadságot és tiszteli az anyanyelvet. A keretek tehát megvannak, így már csak vezetőinken áll, hogy az ország ki tudja-e használni az ebből fakadó lehetőségeket. Ha az Unió valóban értékközösség és a kormányunk határozott, akkor, előbb utóbb a történelem szemétdombjára küldhetjük az emberi jogokat sértő szlovákiai rendelkezést. Ha vezetőink nem akarják engedni, hogy a magyarság tagjait megalázzák, akkor lesz olyan nemzetpolitika, amely békét sugároz szomszédaink felé, de nem engedi, hogy a magyarok lehajtott fejjel járjanak! Nem tudom Önök, hogy vannak vele, de én már nagyon várom ezt! Sokan várják már, hogy valami történjen! Változás legyen minden területen. A SZORAKÉSZ is joggal várja el, hogy változás legyen az iskolai tanításban! A SZORAKÉSZ tagjai is joggal várják el, hogy a gyermekeik, unokáik, dédunokáik eséllyel induljanak és álljanak helyt az életben! A SZORAKÉSZ tagja is joggal várják el, hogy végre kikerüljünk a válságspirálból! Együtt le fogjuk győzni a tájékozatlanságot, a csüggedést! Minden magyar generáció le fogja győzni a reménytelenséget, ahogy Önök is legyőzték a GULAG rabtelepeinek megpróbáltatásait! |