Vélemény

Szombathely: Hol veszett el a korona?

2004.05.17. 17:14

Most persze van kapkodás, sírás-rívás, egymásra mutogatás, magyarázkodás a külső körülmények hatalmáról. Hát a nagy túróst! Ha az elmúlt másfél évtizedben az ingatlan-bizniszen, a nyelvvizsga-papír keresésen és a roma szavazatokon kívül a gazdasággal is foglalkozott volna érdemben valaki, nem éreznénk úgy, hogy a város a dilettánsok miatt hagyta ki azt a ziccert, ami százévenként egyszer adódik.

Essünk túl rajta, mondjuk ki hát végre, amit gyakorlatilag mindenki tud, érez: Az utóbbi hetek-hónapok fejleményei, különös tekintettel a gyárbezárásokra, azt jelentik, Szombathely elbúcsúzhat a régióközponti álmoktól. Egy gyorsforgalmi út nélküli, foglalkoztatási gondokkal küzdő, fejlődésében megtorpant városnak jelenleg nulla esélye van egy gazdaságilag és politikailag is ügyesen játszó Győrrel szemben. Lássuk be, nincs realitása, hogy az Audi-vezérek vagy az új megyei pártvezér, Gyurcsány úr a 86-os kert alatti úton jönnének le egyeztetni, engedélyért kuncsorogni, még akkor sem, ha tudjuk, Győr sem a világ a közepe.

És téved, aki azt hiszi, a presztízsről szól az a történet. Ennél sajnos sokkal többről: Most rajzolják újra Magyarország EU-csatlakozás utáni közigazgatási, infrastrukturális és részben kulturális térképét. Újraosztják a lapokat, azokat a lapokat, amelyek sok évtizedre, talán egy évszázadra is meghatározzák az országos és régiós alá-fölérendeltségi viszonyokat, nyerteseket és veszteseket. Szombathely lapjárása éppen pocsék. Egyszerű lenne mindent az osztóra fogni, de nem lenne igazságos.

Ha visszatekintünk a város legújabb kori - értsd rendszerváltás utáni – történetére, nem lehet nem látni, hogy az elmúlt másfél évtizedben hatalmas alkalmat szalasztott el a vasi megyeszékhely. A hatalommal megbízottak borzasztó gyengén sáfárkodtak a rájuk bízott lehetőséggel; sportnyelven szólva: a gólvonalról sikerült fölé fejelniük.

Mert szépen indult minden anno. Szombathelynek – mint a kommunizmus mostohagyermekének - nem volt leépítendő nehézipara, bányája, mezőgazdasága. Amíg a korai kilencvenes években az ország más vidékein kezelhetetlen magasságba szökött a munkanélküliség, ide egyre-másra települtek be a multinacionális cégek. Akkor mindenki örült nekik. Mert munkát adtak, pontosan fizettek, egyik-másik nem is rosszul, ráadásul egy másfajta – mondjuk ki: hatékonyabb - munkakultúrát honosítottak meg, melynek jótékony hatásairól hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Miközben az ország a rendszerváltás nyűgét nyögte, Szombathely – többek között éppen a multiknak köszönhetően - csendben virágzásnak indult. Az ország más tájairól telepedtek ide értelmiségiek és kétkezi munkások a jobb élet reményében, rakétagyorsasággal emelkedtek az ingatlanárak, s úgy nézett ki, csak idő kérdése, mikor kerül vissza a fejre a nyugat királynőjét megillető korona. Mindez persze inkább a földrajzi elhelyezkedés érdeme volt, mint a helyi gazdaságpolitikáé, de annyit az illetékesek javára írhatunk, hogy legalább nem cseszték el.

1994-ben Wagner András szabaddemokrata polgármesternek aztán másodszorra is bizalmat szavazott a lakosság. És látszólag ezután is rendben mentek a dolgok. De csak látszólag, mert érezni lehetett, hogy valami megtorpant. A közgyűléseken és a sajtóban a zavaros ingatlanügyletek, a benzinkútépítés, a kicsinyes politikai viták elnyomták a stratégiai kérdéseket. A bicikli még gurult, de mintha senkinek nem lett volna fontos, merre. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogyan is működnek az olcsó bérmunka miatt megtelepedett multinacionális cégek, hogyan is történt mindez anno Spanyolországban vagy Tajvanon, már akkor el lehetett volna gondolkodni a jövőn. Nem történt meg. A város ült a babérjain, kényelmesen és ostobán.

Mellesleg ironikus, hogy az akkori – és a későbbi fideszes – városvezetők közül többen azóta is a közgyűlés tagjai, s csak most, a gyárbezárások után jut eszükbe a nemzetközi tőke mibenlétéről elgondolkodni, mondván, becsapták a várost, kedvezményeket kértek ezek a beste multik, aztán leléptek. Kérném tisztelettel: Ha valaki a multinacionális tőke működését az etika talajáról kritizálja, az jobb, ha fest, verseket ír vagy békemozgalmat alapít, de nem vesz részt egy megyeszékhely irányításában. Legalább a régi Marx-tankönyveket tessék előkaparni a pincéből!

Amikor 1998-ban Wagnerék buktak, az Orbán-kormány hatalomra jutásával országosan átértékelődött az önkormányzatok helyzete. Hirtelen nagyon fontos lett, ki merre ül a lovon. A jobboldali városokba (Zalaegerszeg, Debrecen, Kaposvár) pénzeső hullott, míg a baloldali helyekre (Pécs) csak egy feltartott középsőujj jutott. Talán nem is járt volna rosszul Szombathely, ha az itteni Fidesz-garnitúra éppen nem azzal a nemes céllal van elfoglalva, hogyan fojtsa egymást meg egy kanál vízben, s ki hogy osztozzon a maradék koncokon. Ennek következtében lett aztán nyelvvizsgaügy, s Szabó Gábor polgármester kegyvesztése, majd kiebrudalása a pártból.

Innen persze már nehéz lett volna fordítani. Épült némi elkerülő út, a Kalandvár és az új strand, ami kétségkívül több mint a semmi, de a város lényeges gazdasági kérdéseit továbbra is maga alá temette a napi politika, a szakértelem és a felelősség hiánya: Emlékezzünk: legendás hozzá nem értők jutottak zsíros pozíciókhoz a városházán.

A multinacionális cégek már ekkortájt kezdtek mocorogni (Epcos), s nyilvánvaló volt, hogy megkezdődött a visszaszámlálás. Meg amúgy is: az egész bérmunkásdi tíz évvel a rendszerváltás után inkább hátrány, mint előny: a szalag mellett ülők nyomott munkabérei más típusú vállalkozásoknál is éreztették hatásukat, a tömeges szakképzetlen munkaerő (beleértve az irodistákat is!) pedig nem csábított ide magasabban kvalifikált munkát igénylő beruházást. Egy ismerős vállalkozó meséli, hogy hosszú idő óta képtelen CNC-esztergályost találni, pedig neki csak egyetlen normális kellene. Hogy tudna idetelepülni hát egy komoly gépipari vállalat? Közben a város felélte a privatizációból származó tartalékait, s megjelentek a legatyásodás első tünetei.

Nagyjából ilyen állapotban örökölte meg Szombathelyt 2002-ben a mai, Ipkovich György-féle városvezetés. Az időközben szintén egymás torkának esett szocialisták – lásd: roma szavazatvásárlások - a kampányban alaposan túlígérték magukat: sportcsarnokot, új fő teret, bérlakásokat, színházat, egyetemet, kórházfejlesztést, a közlekedési pozíció fejlesztését és tiszta várost vizionáltak. Mindez még akkor is sok lett volna, ha jól megy az országnak, de hát mitől ment volna jól. A másik baj ezekkel az ígéretekkel az volt, hogy ismételten nem válaszoltak arra a kérdésre - meg sem kísérelték -, hogy hogyan is képzelik el a város gazdasági alapjait öt, tíz vagy húsz év múlva. Egy sportcsarnokból vagy színházból nehéz megélni, bármilyen jól hangzanak is.

És ezekkel a konkrét, stratégiai elképzeléssel máig adós a szocialista városvezetés. Mert nyilvánvalóan demagóg az ellenzék sajtótájékoztatója a gyárkapuban, de megoldásnak az elég vérszegény polgármesteri reakció, hogy majd jól nem veszünk Philips tévét meg borotvát a jövőben, hadd bűnhődjön a fő gonosz.

A múlt héten elfogadott munkaügyi paktum is csak a jelenség felszínét súrolja. Ha nem bocsátanak el újabb embereket a cégek, attól még nagyon nincs megoldva a város gazdasági alapja.

Még egy adalék. E sorok írója tanúja volt annak, amikor a választások után a megyeházán egy délelőtt erejéig összejöttek a megye politikai és gazdasági életének főszereplői, megvitatni az új helyzetet, s pár hónap múlva ott volt a Pelikán Szállóban, amikor a megyeszékhely polgármester-jelöltjei bemutatkoztak a gazdaság meghatározó szereplőinek.

Nos, két dolog szúrt szemet. Először is az, hogy a gazdasági vezetők szikrázó racionalitásához képest mennyire megfoghatatlan és lényegtelen szegmensekbe kapaszkodtak bele a politikusok. Másrészt - ami ebből következik -, hogy mennyire elbeszéltek egymás mellett. Nem az a baj, hogy nem ugyanazt mondták, hanem hogy a nyelv sem volt ugyanaz.

Nehéz lesz így.

További cikkek

Vélemény

Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Vélemény

Termékpárbaj: HVG kontra Heti Válasz

Ajánló

Ez is érdekes lehet



.