Nagypoharú Szent Márton

A középkori keresztény Európa szerte Szent Márton temetésének napja (november 11.) nem csak a tél beálltát jelezte, a vele kezdődő negyven nap egyúttal ugyanolyan böjtös időszaknak számított, mint a farsang és húsvét közötti tavaszi nagyböjt.

A régi magyar szokásrend szép histórikus magyar nyelvű irodalmi emléke Bod Péter, „Erdély Kazinczyja” 1757-ben keltezett kalendáris feljegyezése, amely a martinalia idejét úgy említi, mint egyfajta második farsangot, amikor is a régiek sült ludat ettek és újbort ittak.

A barokk kori világ még úgy emlékezett, hogy egész Európában régóta szokás volt a böjtre való felkészülésként az idei libapecsenyére, vagyis a tavaszi libákból hizlalt immár érett ludak sültjére újbort inni.

A szokás egyben utal arra a legendára miszerint mikor Mártont püspökké akarták választani, ő a ludak óljába bújt el. De a farsanghoz hasonlóan a lakodalmakat is a tél kezdetén, Márton napja táján ülték.

Szombathelyen is szokás volt, hogy a kispapok az elfogyasztott mártonlúdja mellé bort ittak. A Karácsony előtti „húshagyó” böjti időszak megkezdése előtt a már kiforrt, friss újborral teli poharak miatt nevezték a részegséget Szent Márton nyavalyájának.

A Nagypoharú Szent Márton kifejezés szintén utal a búcsúnapján elfogyasztott mártonborra, mint például Csíkszentmártonban.

A bor azonban szentelmény is lehetett, mivel Márton tours-i sírjától távozva a kenyér és borfogyasztó ördöngösök, lázbetegek meggyógyultak.

Így a Szent Márton pohara kifejezés a hajdani Marton-napi áldomásivások és gyógyító célú borivások emlékét is őrzi.

Illés Péter, etnológus főmuzeológus, Savaria Múzeum